Annak idején az ELTE bölcsészkarán alakult Kilencek csoporttal robbant be a költészetbe. Kiss Benedek azóta sem váltott stílust. Művészetét az idén Kossuth-díjjal ismerték el.
„Én a régi hagyományok szerint írok, ez meglehetős konzervativizmussal is jár. Úgy tapasztalom, hogy a mai húsz-harminc évesek, de még a negyvenesek között is alig lehet olyat találni, aki ezt az utat járja. Nem akarnak betagozódni – sokszor talán szándékuk ellenére – az úgynevezett izmusos költők, írók közé. Úgy érzem, a költészettel egyre többen próbálkoznak, pedig nagyon sovány kenyér, de ugyanúgy indulnak a legtöbben, mint a szabó, mint a fodrász, mint az esztergályos, hogy meg lehet tanulni, és az ember akkor máris költővé válik. Verset írni meg lehet, sőt a legnagyobb költőknek is meg kellett tanulni, de az önmagában bizony édeskevés. A versfaragót óriási különbség választja el az igazi költészettől, mert a szakma 99 százaléka mesterség, de 1 százaléka költészet. Ha az nincs meg, akkor megette a fene az egészet. A költő nem lesz, hanem születik.
Nemzeti költészet – ahogy én látom – egyre kevésbé terem, mert a társadalmunk minimum két részre oszlik; az egyik a népnemzeti, a másik az úgynevezett urbánus vonal, ami nagyon rossz megközelítés és megnevezés. A két tábor nem békül egymással, ez mindenben látszik. Bár olvasni igyekszem, de 15-20 éve mind nehezebben járok, ezért egyre inkább kimaradok a társasági mozgásokból, az írószövetségből, a Magyar Művészeti Akadémiából, de a hírek eljutnak hozzám.
Nagyon sok gyerekverset is írtam, de ezeket másokéival együtt már csak tőlem hallják az unokáim. Az az érzésem, hogy mind kevesebben olvasnak, erre példa az iskolai oktatás, ahol, úgy tudom, szintén egyre inkább szűkítik a versek tanítását, azok bemutatásának a formáit, ráadásul a diákoknak legtöbbször teszteken kell válaszolniuk vizsga idején a kérdésekre, írásban vagy csak egy x jellel. Én ezt nagyon rossznak tartom, ugyanis a diákok az élőbeszéd gyakorlatából egyre inkább kiesnek, és hát drága nyelvünk ezzel is komoly csorbát szenved. Pedig van az a mondás, hogy nyelvében él a nemzet.
Verset egyre kevesebbet írok, pár éve inkább az életrajzi töredékeimmel foglalkozom, amelyek a kecskeméti Forrás Kiadónál megjelenési lehetőséget kaptak. Ez is úgy indult, hogy a gyerekeimnek – amiket nem tudtam másképp átadni emlékül – meghagyom az én élményeimet.
HOL A TITOK?
Énrám hasonlít minden, vagy mindenre én hasonlítok? Hogy tervezte ezt el az Isten? ÉN vagyok én, vagy ki tudja, ki vagyok? Testemben vas, cián, kalcium, foszfor, de lelkemet oszthatatlannak hiszem. Elbitangolok magamtól mégis sokszor, mennyei és földi terek örvényeiben. De aztán megülök kis székemben. Hogy tervezte el az Isten? Nem csak ő, magamnak is titok vagyok. De kicsit talán rá is hasonlítok.
(Kiss Benedek legutóbb írt verse)
