– Hol szerzi be az eredeti viseleteket?
– Évente járunk a kalotaszegi tánctáborba, és ott szerezzük be az öltözeteket a helybéli asszonyoktól, akikkel évek óta kapcsolatban vagyunk. Ezek néha családi viseletek, amelyekben még a nagymamájuk, nagypapájuk táncolt.
– Hongkongban szinte mindent meg lehet csináltatni. Miért nem ott készítteti a fellépőruhákat?
– Hongkongban valóban szinte mindent meg lehet csinálni, de kalotaszegi ruhát nem. Olyan szépen ki vannak hímezve és olyan gazdagon gyöngyözöttek, hogy ilyet nem tudnak a gépek és ilyet nem tudnak nálunk. Pártáink is vannak, azok szintén olyan szinten és szépen kidolgozott darabok, hogy azokat nem lehet lemásolni. Egyszerűsített verziókat készíttetünk otthon. Például vettünk eredeti mezőségi ruhát, s a hongkongi szabó lemásolta a szabásmintát; az kevésbé komplikált, azt készítette el. A sárközi viseletekhez nagyon nehéz megszerezni a díszítőszalagokat, azokat Szlovákiában vagy Magyarországon kell megvásárolni. Magát a szoknyát megvarratjuk kint, de a díszítőelemeket innen visszük. Abból nem engedek, hogy minden az utolsó öltésig eredeti vagy tökéletes másolat legyen.
– És mit szóltak az erdélyi asszonyok, amikor megjelent egy kínai ember azzal, hogy adják el neki a nagymama rokolyáját?
– Nagyon sok külföldi érkezik arra a vidékre, s szeretne viseletet vásárolni. Amerikaiak, németek, néhányan Ázsiából, személyemben Ausztráliából is.
– Hogyhogy?
– Hongkongban születtem, a középiskoláimat ott végeztem, az első diplomámat ott, a másodikat Ausztráliában szereztem. A könyvelői képesítést is megszereztem, visszatértem Hongkongba pár évre, majd emigráltam Ausztráliába, és megkaptam az állampolgárságot. Ausztrál útlevelem van. Hongkong 1997-től ismét Kínához tartozik, a kommunista Kínához, ezért nagyon sok hongkongi, akinek volt rá lehetősége, külföldi állampolgárságot szerzett. Bármilyen eshetőségre legyen egy külföldi útlevél a zsebünkben. A bátyám brit, a húgom amerikai állampolgár. Kiszámíthatatlan volt, hogy a kommunista uralom alatt mi fog történni.
– És mennyire változott meg az élet?
– Megváltozott, de a legrosszabb dolgok, amelyekre számítottunk, nem következtek be. Huszonegy év után elmondhatom: a kabinet a kínai kormány teljes befolyása alatt áll, de a gazdaság szabadon működik, és sajtószabadság is van. Azt mondjuk rá: egy ország, de két rendszer. Saját törvénykezésünk van, külön pénznemünk, ez eltér a kínaitól, saját vámrendszerünk működik, és a kínaiaknak vízumra van szükségük, hogy Hongkong területére lépjenek. Peking álláspontja szerint a szülőföldemen minden ugyanúgy van, ahogy eddig. A hongkongi kormány pedig nem foglal állást a kínai kabinet állításaival kapcsolatban. Ha helyesek, ha nem helyesek, csak bólogatnak.
– Ebben a felfordulásban mikor kezdett el táncolni?
– A nyolcvanas évek közepén Hongkongba rendszeresen érkeztek külföldi táncosok, rendszeresen tartottak néptánc-kaleidoszkópokat. Volt egy-két magyar előadó is; nagyon megtetszettek a magyar dallamok, a magyar zene. Nagyon megfogott a hegedű dallama, a bőgő ritmusa. A tanárom azt mondta, hogy ha tényleg meg akarom tanulni a magyar táncokat, el kell utaznom Magyarországra és Erdélybe. Így látogattam ide, először 1997-ben. Azóta szinte minden évben visszatérek. Vásároltam videófelvételeket a Magyar Állami Népi Együttes előadásairól, kapcsolatba is léptem velük. Megkerestem Tímár Sándort és a feleségét, Tímár Böskét, többször meghívtam őket Hongkongba oktatni. Általában két hétre jöttek, a táncok alaplépéseit és a koreografálás alapjait tőlük tanultam meg. Magyarországon pedig Tímár Sándor minden esztendőben tartott különleges kurzusokat, egy-egy tájegységre koncentrálva. Azóta más táborokba is járok, például a jászberényi csángó fesztiválokra, a válaszúti néptánctáborba a Mezőségben, és ami minden évben kihagyhatatlan, az a kalotaszentkirályi néptánctábor. A magyarországi fellépéseink után most is oda viszem a táncosaimat. Fokozatosan elsajátítottam az alapokat, nagyjából tizenöt éve kezdtem el a saját koreográfiáimat készíteni, miután nagyon sok táncostól tanultam. Már harminc önálló koreográfiám van.
– Ön teljesen belebolondult a mi népzenénkbe, néptáncunkba, de ahogy látom, másokra is sikerült átragasztania a lelkesedést.
– Manapság, ha az ember fiatalokat szeretne a csoportjába csábítani, akkor színpadi előadócsoportot kell létrehozni. Igen nagy a választék, nagyon sok mindent csinálnak a mai fiatalok, olyan környezetet szükséges kialakítani, hogy sok baráttal együtt lehessenek. Amikor eljönnek hozzád, akkor nem azt nézik, nekik tetszik-e, hanem azt, hogy jó-e a társaság. Hongkongban minden évben vannak táncversenyek, iskolai táncversenyek. A magyar táncok a hagyományos nyugati, tradicionális európai stílusok kategóriájában szerepelnek. Én a táncosaimnak nem csak a táncot oktatom, énekelni is megtanítom őket. Ez nagyon megerősíti a produkció hatását, hogy nem csupán ropnak, hanem éneklik is az adott kultúra dalait. Emiatt ezeken a versenyeken mindig nagyon jó helyezéseket és rangos díjakat kap a csoportom, a táncosaim. Minden évben új és új tanulók érkeznek, s aki tényleg igazán jó és elkötelezett, azt meghívom a saját csoportomba. Ezért vannak most itt nagyon fiatal táncosok, 15-16 évesek is jöttek velünk.
– A felnőttek nem táncolnak már?
– Nem egyszerű. Nagy lenne a korkülönbség, ez generációs szakadékot jelentene. A felnőttek lassabban tanulnak, mint a fiatalok, és kevésbé energikusak. Az iskolai oktatáson kívül tevékenykedő saját együttesem húsz esztendeje működik, de a táncosok cserélődnek. Időnként nemcsak közép-, hanem általános iskolában is tanítok, és előfordult már, hogy amikor egy tanítványom középiskolába került, akkor vitt magával, bemutatott az igazgatójának. Ilyenkor az igazgató első dolga megnézni, milyen díjaim vannak, én már több mint száz különböző elismerésben részesültem. Ezért relatíve egyszerű újabb és újabb csoportokat indítani különféle tanintézményekben. A fiatalok között nagyon fontos a díjak rendszere, mert ezek alapján a barátaik körében is elismertebbek. Ha megfelelő színvonalon akarom csinálni, akkor más országokból is meg kell hívnom táncosokat, nagyon nehéz egy amatőrcsapatot fenntartani. Szerencsére például Tajvanba hetvenöt perc alatt el tudok repülni.
– Négy országban tanít. Ez azt jelenti, hogy folyton röpköd az államok között?
– Igen.
– Hogyan jut erre ideje? És ki állja a költségeket?
– Pár éve otthagytam a vállalatot, ahol kötött munkaidőben dolgoztam, azóta csak egyéni megbízásokat fogadok. Szerencsére a könyvelői munkámból jól megélek, sőt arra is marad, hogy szponzoráljam az együttesemet. Néhány évente lehetőségem van kibérelni egy-egy színházat, ahol egész estés, háromórás programot színpadra tudok állítani. Az elmúlt húsz évben öt nagy előadást rendeztem. Ezek kormányzati intézmények, és nekem már elég nagy respektem van a kormányzatnál. Ezekre a programokra gyakorlatilag 95-98 százalékban el tudtuk adni a jegyeket, ez telt házat jelent. Belépőjegyet nem a bevétel miatt kérünk, hanem azért, mert az ingyenes dolgokat nem becsülik meg az emberek.
– Miként fogadták otthon a rangos magyar kitüntetést?
– Nem vagyok biztos benne, hogy a kormány tudatában van a jelentőségének, de a nemzeti táncszövetséget sokkolta, mert nem gondolták, hogy valaki kaphat ilyen elismerést. Rengeteg üdvözlő-gratuláló levelet kaptam. Valószínűleg én vagyok az első ázsiai ember, aki magyar néptáncért ilyen magas magyar kitüntetésben részesült. Ez igen nagy megtiszteltetés az önök országától, és nem tudom elég nagyra értékelni. Az adományozó okiratot a köztársasági elnök írta alá. Emiatt a hongkongi emberek meglepettek voltak. A további munkámhoz ez hihetetlen nagy segítséget jelent.
– A többi hongkongi ember is ennyire vonzódik a magyar tánchoz és zenéhez, mint ön?
– Húsz éve még fogalmunk sem volt arról, hogy mi az a magyar tánc, de én nagyon sok energiát fektettem a népszerűsítésbe, folyamatosan szervezem a nagy rendezvényeket, három-négy évente. Az elmúlt húsz esztendőben az a réteg, amelyik általában szereti a táncokat, az megismerte és megszerette a magyar táncokat is. Nagyon későn nősültem, így nincsenek gyerekeim, ezért tudom az összes energiámat a táncosaimra fordítani, ők az én gyerekeim. Vannak olyan kis tanítványaim, akiknek a szülei is nálam táncoltak.
– Meddig fog még táncolni?
– Most inkább az érdekel, hogy mind jobb és jobb koreográfiákat készítsek a táncosaim számára, hiszen az eddig tanultak alapján tudom, képes vagyok erre. Azt szeretném, hogy egyre sikeresebbek legyenek. Régi vágyam volt magyar embereknek bemutatni a koreográfiáimat, és nagyon boldog vagyok, amiért ez összejött, ráadásul sikert arattunk.
(A Várkert Bazárban felállva, vastapssal jutalmazta a közönség az ázsiai táncosok produkcióját.)
