Dobozmesék az üvegfalon innen és túl

Kultúra
Ezek a munkák tükrözik azt a hangulatot, azt az atmoszférát, azt a szellemi állapotot, ami az egypártrendszerben a képzőművészeknek is kijutott. Ha másért nem, azért, mert a megfelelő cenzorok belelátták a műveikbe azt, ami benne sem volt, vagy észrevették azt, ami benne volt – fogalmazott Stefanovits Péter, a Verstrichene Zeit (Elfolyó idő) című, Passauban megnyílt és őszig megtekinthető kiállítás egyik kurátora. Társa, Alapfy László szerint a határ harminc éve kinyílt, aztán lett belőle egy üvegfal.

MMA PASSAUBAN

– Hogyan fogalmazódott meg ez az ötlet, hogy Németországban rendezzenek kiállítást a diktatúra összeomlásának 30. évfordulóján? Milyen háttértámogatásra számíthattak?

Alapfy László kurátor: A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) képzőművészeti tagozatát kérték föl, hogy rendezze meg ezt a kiállítást a határzár megnyitásának harmincadik évfordulója alkalmából. A társkurátori megkeresésnek szívesen tettem eleget, mivel a volt NDK-ban, Lipcsében végeztem a tanulmányaimat, és annak idején kifejezetten tetszett, hogy megnyitják a határt a keletnémetek előtt. Az eseményt müncheni ismerősünknél láttuk tévén, az esti hírösszefoglalóban. Váratlan és nagyon meglepő élmény volt.

Stefanovits Péter kurátor: A kiállítás megnyitóján magas szintű protokoll volt: részt vett rajta többek közt Bernd Sibler tudományért és művészetért felelős bajor államminiszter, magyar részről Balog Zoltán miniszterelnöki megbízott, volt miniszter, Tordai-Lejkó Gábor, Magyarország müncheni főkonzulja és dr. Kucsera Tamás, az MMA főtitkára. A kiállítók közül is sokan kiutaztak. Október elején Stuttgartban, decemberben pedig Berlinben lesz látható a vándorkiállítás a helyi Magyar Intézetekben.


Visszaút 2. Lajta Gábor idén készült műalkotása

– Kik az alkotók, s milyen művészi eszközökkel tudják megközelíteni, bemutatni e lassan történelemmé váló korszakot? 

S. P.: Az MMA képzőművészeti tagozatának vezetőjeként személyes ismeretség fűz a kiállítók nagy részéhez. A hatvanas-hetvenes korosztályról van szó, amelyből csak Szabó Menyhért az, aki a harmincasok generációjához tartozik; az ő műve, két nagy méretű, gumiból öntött fej magában hordozza azt a szellemi megnyomorítást, amelyet a diktatúra hozott számunkra. Pedig ő már csak az iskolában tanult minderről. A legidősebb kiállító Csáji Attila festőművész, de érdekes módon ő az egyik legfiatalabb irányzattal, a fényművészettel foglalkozik, a kiállításon speciális lézeres szuperpozícióval készült videójával vett részt. Alapfy László javaslatára vettem bele a kiállításba a plakáttervezőket is, élükön Orosz Istvánnal, akinek legendás műve, a Tovarisi konyec! a kiállítás plakátján is látható, s plakátokkal, illetve reklámfotóval mutatkozik be Árendás József, Bakos István, Barát Ferenc, míg Kulinyi István két festménnyel szerepel.

A. L.: Igyekeztünk olyan grafikusok, fotósok munkáit behozni, akik konkrétan a határnyitással kapcsolatos művekkel szerepelnek, s vannak nonfiguratív alkotások is, amelyek átvitt értelemben kapcsolódnak a témához. Ilyen például Szőcs Miklós TUI alkotása, a Végtelen fa, amelyből az élesebb szegélyekkel a Nyugat rendelkezik, a lágyabb, gömbölyű formájú a Keletet mutatja be. Ez a lágy lekerekítettség jellemzőbb volt ránk, a másik, a keményebb, a kapitalizmusra érvényes világú.

– Lát-e valamilyen cezúrát, törésvonalat az 1989 előtti és utáni magyar művészetben – akár az alkotások tematikáját, akár a művészi életpályák kibontakozását, lehetőségeit tekintve?

S. P.: A kiállított művek jó részét természetesen nem lehetett volna bemutatni 1989 előtt. Idesorolnám Prutkay Péter dobozműveit, a Besúgók emlékművét vagy a Hordozható határ címűt. M. Novák András Határsávja és Lajta Gábor Visszaút I–II. című alkotása jeleníti meg azt a hangulatot, amikor az ember egy nyugati utazásról hazatért: hogyan fogadták a határőrök, hogyan turkáltak az utas holmijában. De hasonló történt a „baráti szocialista országba” való kiutazáskor is. Tegyük hozzá azt is, hogy a politikai tartalmú plakátművészet hazánkban ma már szinte csak a kiállítóterekben lelhető fel…


Határnyitás ‘89. Prutkay Péter munkája a páneurópai piknik korából

A. L.: Érdekes ellentmondás, hogy az államszocialista időszakban sokkal támogatottabb volt a hazai művészet. Az eltelt harminc év alatt helyre kellett volna hozni sok mindent, és akkor az európai vérkeringésbe is beléphettünk volna. Ez viszont nem sikeredett, ugyan a határ kinyílt, de átváltozott egy üvegfallá. Továbbra sem mehetünk, mozoghatunk a világban, legalábbis nem úgy, mint „nyugati” kollégáink, és nem azért, mert nincs útlevelünk, hanem mert nincs elegendő pénzünk. Az alkotók jelenlegi helyzetét ráadásul még ma is érintik a 2009-es válság utóhatásai.

– Mit gondolnak, a tárlatot megtekintő idősebb vagy éppen a fiatalabb nemzedékek mennyiben tudják befogadni a látottakat, s hogyan élhették meg Németországban ugyanezt a harminc esztendőt?

A. L.: Az NDK-ban hihetetlen mennyiségű hívő kommunista volt. Az akkori állapotokra jellemző eset: a főiskolán a tudományos kommunizmus tantárgyat egy volt SS-tiszt, egy vadászpilóta tanította, aki lezuhant a gépével a későbbi NDK területén, és miután elfogták, „megvilágosult”. Az idősebb németeket, a mai keleti országrészben élőket tehát jóval erősebben érintette ez az átalakulás – az ország egyik fele felszabadult, míg a másik elveszítette az addigi pozícióit –, esetleg kaphattak egy jó kis besúgói állást.

S. P.: Amikor már állt a kiállítás, megkértek minket, hogy beszéljünk a művekről egy kisebb múzeumi társaságnak, amely főleg a kiállításon segítő, a látogatókat eligazító fiatal guide-okból állt. Kiderült, hogy kisebb történelemórát kellett volna tartani nekik, mert nem is ismerik a történteket, hiába volt az NDK a ma már egységes Németország része. Ők már nem éltek abban a közegben, felületesen tudnak arról, ami történt, de nem nagyon törik magukat, hogy belemélyedjenek a múlt dolgaiba.

 

Harminc éve szabadon

„Rendkívül jó ötletnek gondoltam. Nekünk, németeknek harminc éve még harcolnunk kellett a szabadságért” – fogalmazott dr. Marion Bornscheuer, a passaui Modern Művészetek Múzeumának igazgatója a Verstrichene Zeit (Elfolyó idő) címmel a Magyar Művészeti Akadémia által rendezett kiállítás megnyitóján. A 23, nemzetközileg is kiemelkedő hazai képzőművész – közöttük olyan nevek, mint Szemadám György festőművész, Farkas Ádám szobrász, Orosz István grafikusművész vagy a kurátorként is közreműködő Stefanovits Péter képzőművész – tekintélyes csapata megjeleníti a diktatúra máig ható emlékét, s tükrözi kortárs magyar alkotók jelenünkre adott válaszait is. A tárlat a 30 éve szabadon emlékévhez kötődik.


Átjáró a múltba. Szurcsik József festményének részlete

 

 

Borítófotó: Ketrec. Bakos István reklámplakátja a hetvenes évek végéről