– Először is gratulálok; úgy tűnik, nagyon sikeres a bohóctanfolyam ötlete.
– Magyarországnak hihetetlen hagyományai vannak a humor, a pantomim, a bohócmesterség művelésében. Magától értetődik, hogy miként az artistaművészet minden területével, úgy ezzel is elmélyülten, magas szakmai színvonalon kell foglalkoznunk.
– A bohócképzésen túl önnek azért lényegesen átfogóbb tennivalója is van. Miniszteri biztosként ki kell alakítania a nemzeti cirkuszművészeti stratégiát, s egy egész cirkuszközpontot kell megálmodnia, felépítenie. Hogy áll a munka?
– Egy ilyen komplex intézmény létrehozásának csak az egyik szelete az épület, az otthon megteremtése, legalább ennyire fontos a tartalom előkészítése.
Hiába álmodunk meg egy csodálatos közép-európai cirkusz-, artistaművészeti centrumot, ha már az előkészületek során nem tudjuk, hogy abban mi történik majd. Most a humor részét elemezzük, de szintén vizsgáljuk az állat-ember viszonyt, a klasszikus cirkusz továbbélésének a lehetőségeit, tervezzük a történetmesélős műfajt, keressük a cirkuszhoz kapcsolható új stílusokat.
– Elsőként maradjunk az épületnél. Hogy áll a hely kiválasztásának ügye?
– Az alapszituáció az, hogy a Fővárosi Nagycirkusznak van egy kiváló, tradicionálisan működtethető, mindenki által ismert helye. De ha adódna ennél tágasabb terület, olyan, amelyik szintén központi helyen van, amelynek legalább ennyire jó a megközelíthetősége, legalább ilyen messzire ellátszik az épület homlokzata, akkor boldogan adnánk át ezt a területet az állatkertnek. A kulturális kormányzattól azt a feladatot kaptam, hogy szeptember végére, október elejére tegyem le az asztalukra azoknak a helyeknek a listáját, ahol a további működés elképzelhető.
– Az ön tervei szerint több intézménynek kellene összeköltöznie…
– Amikor több intézményről beszélünk, akkor fontos hangsúlyoznunk, hogy a cirkuszművészettel kapcsolatos funkció-kat szeretnénk egymás mellé rendezni. Az volna a cél, hogy egy olyan európai központ alakuljon ki, ahol a cirkusztörténeti múzeum, a kutatótár, az artistaképző iskola, a klasszikus, a kortárs cirkusz, a cirkuszpedagógiai módszertani centrum egy helyre kerülhet.
– Sokszor, sok helyen említette már, hogy a cirkuszművészetnek a nemzeti művészetek rangsorába kellene emelkednie. A nemzeti tánc-, színház-, zeneművészettel egy szintre.
– Az én fejemben ez már régóta ott van. Ha netalántán létezik olyan ember Magyarországon, aki ezt nem így gondolja, akkor meg kell győznünk arról, hogy márpedig ez így van rendjén. Az előadó-művészeteknek ugyanis egy különleges ága a cirkuszi. Sokszor félek is használni a cirkusz szót, félek használni a bohóc szót, hiszen oly sokan elhasználták ezeket más, negatív tartalmakra. Az artisták esetében feltétlenül és vitathatatlanul művészekről van szó, olyan előadókról, akik a tudásuk maximumát adva, az emberi teljesítőképesség határait feszegetve példát mutatnak a társadalom többi részének bizalomból, egymásra figyelésből, pontosságból. Ez a kitartás, az emberi erő, az akarat mozgósításával megvalósítható csoda művészete, ahol a csoda nem virtuális, hanem nagyon is kézzelfogható. Ezen a területen bizonyosodik be leginkább, hogy ha valamit komolyan elhatározunk, s azért képesek vagyunk mindent megtenni, akkor a folyamat végén bármi megvalósulhat. Kell, hogy a közönségben megerősödjék a tudat, miközben kifelé sétál a cirkuszból: nem szabad feladni az álmokat, hiszen lám, ott a manézsban, a kupolában is megvalósíthatatlannak tűnő feladatokkal küzd az artista. A küzdelem mosollyá szelídül, cinkos kacsintása minket is tettre serkent. Lehetséges!
– Akkor miért használódott el a cirkusz fogalma?
– Nem is használódott el annyira ez a fogalom! Kétféle ember létezik: az egyik imádja a cirkuszt, s tudja mindazt, amiről meséltem, és van a másik, aki valami miatt elindult az internet világa felé. A közönségnek ez a része kevésbé foglalkozik az önmegvalósítással, és amikor rákérdeznek, hogy miért, akkor azt mondja: engem ez nem érdekel. Azért nem, mert ez idejétmúlt, értéktelen, avítt. Őket kell meggyőznünk arról, hogy ez nincs így. Nem idejétmúlt, nem avítt, ellenkezőleg.
– Egyfajta színházművészeti vagy előadó-művészeti crossover is született, hiszen egyre több színházban tűnnek föl artisták.
– Hál’ istennek, hogy így van! Ha egy képzett artista bárhol át tudja adni a művészetét a közönségnek, annak örüljünk. Ha bármely előadásban szükség van a csodára, oda cirkuszművészt hívnak.
– Gyakran emlegeti a csodát. Még pápai áldást is kért a tervükre.
– Hiszek a megvalósítható csodában, hiszem és bízom benne: ha megálmodunk valamit, azt el is tudjuk érni. A Vatikánba évente egyszer meghívják az utazó cirkuszművészeket, mert azt mondják, hogy nagyon hasonlít a foglalatosságuk a vándorprédikátor tevékenységéhez, aki a legtávolabbi faluba, a legszegényebb emberhez is elviszi a mosolyt, a hitet. Ezt a fajta párhuzamot ismerte fel a pápai állam, ezért hívja meg évente az utazó művészeket. Egy ilyen meghívás kapcsán kaptam lehetőséget arra, hogy magyar artisták társaságában találkozzam a pápával. Ha már ott voltam, természetesen áldást is kértem tőle szeretteimre, kollégáimra, a közös munkánkra.
– Látszólag könnyen és gyorsan bekerült nemzetközi szervezetek vezetőségébe. Ezt hogyan csinálta?
– Könnyű volt a helyzetem, hiszen idős artistáink megalapozták a magyar cirkuszművészet jó hírét a nagyvilágban. Utazásaim során nem találkoztam olyan cirkuszi szakemberrel, akinek, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, ne derült volna mosolyra az arca, hiszen ha találkozott magyar artistaművésszel, akkor ott szakmaiságot, profizmust, rendkívül sok invenciót tapasztalt meg. Ezekkel a gyökerekkel, ezekkel az alapokkal jól kell sáfárkodnom. A világban a legtöbb helyen megújhodás előtt áll a cirkuszművészet. Ahol a megújhodás szóba kerül, ott nézik, kik azok, akiknek van víziójuk arról, hogyan lehet ezt az ágat felfrissíteni. Ennek a világszintű megújulásnak vagyunk mi az egyik motorja. Amikor egy fesztiválra elhívnak, s ott egy konferencián felszólalást kérnek tőlem, az jelentős nemzetközi érdeklődést vonz. Most ott tartunk, hogy az elmúlt évben 10-12 nemzetközi konferencián voltam meghívott felszólaló. Nonverbális előadó-művészeti műfajok audionarrálása, cirkuszpedagógia, társadalmi üzenetek, felelősségvállalás a cirkuszművészet segítségével, háttérszakmák képzésének a megújítása – mind hozzánk köthető újdonság.
– Ez év januárjában az Európai Cirkuszszövetség elnökségének a tagjává választották.
– Ennek a respektnek az egyik része a magyar artistaművészet kiváló eredményeinek köszönhető, annak a hírnévnek, amelyet elődeim letettek az asztalra, másik része az én személyemnek, munkatársaim munkájának szól. Valószínűleg bíznak benne, hogy azon a szakterületen, ahová engem beválasztottak – ez a kultúra és művészet egyéb ágaival való együttműködés szervezése –, sikeres munkát tudok végezni. Most épp az
európai kulturális minisztereket szólítom meg a cirkuszművészet e tárgykörében.
– Mi hogy állunk ebben a tárgykörben?
– Minden egyes napra jut feladat, mindennap megoldunk egy újabb kihívást. Most épp a bohócművészet, a pantomim és a humor területére helyeztük a hangsúlyt. Ezután a cirkuszi háttérszakmák képzésére koncentrálunk, majd az idős artisták támogatása a téma, aztán az artisták életpályamodelljének a kidolgozása. Addig, amíg nem lesz új épület, a jelenlegi helyünket próbáljuk ápolgatni, olyan állapotban tartani, hogy az működőképes legyen. Igyekszünk az új ötleteknek kísérleti színtereket találni, kisöpörtünk egy ruhatárrészt azért, hogy egy iskolai osztályt le tudjunk ültetni a cirkuszpedagógiai tevékenységhez. Itt az ősz, nekünk is kezdődik a tanítás! Ősszel nagyon erős cirkuszpedagógiai programmal indítunk, megszólítjuk az általános és a középiskolákat. Van egy már kész Ludas Matyi-produkciónk, amelynek egyre komolyabb a híre és mind nagyobb az igény rá, s született egy mondhatni egészen különleges Rómeó és Júlia-produkció, mely először csak egy vizsgaelőadásnak indult, de annyira jól sikerült, hogy a repertoárba is bekerült. Karácsonyra aztán ismét jön a hagyományos műfaj: a klasszikus cirkuszi előadás!
Borítófotó: Fekete Péter cirkuszigazgató. Porondon is megállja a helyét (fotós: Marjai Jnos/MTI)
