Büszkék lehetünk a határáttörés évfordulóján

Kultúra
Ez egy óriási jelentőségű esemény volt, amikor egy rab nép nyitott utat egy másik rab népnek. Az évek során egyre inkább átérzem ennek a jelentőségét – fogalmazott a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából megrendezett esemény kapcsán Párkányi Raab Péter szobrászművész, akinek Melocco Miklóssal nyílt közös tárlata az esemény helyszínén.

Párkányi Raab Péter 

– Honnan értesült a határ megnyitásáról 1989-ben, mit csinált éppen akkor?

– A határnyitásról a televízióból értesültem. Az egész egy fura helyzet volt, mint ahogy maga a rendszerváltás is, ahogy ezt 18-19 évesen fel lehetett fogni. Azt hiszem, nagyon érintőlegesen éreztük csak át ennek a jelentőségét. A Szovjetunió felbomlását azért megünnepeltük, de például a nálunk két-három évvel fiatalabbak nem értették, hogy minek örülünk. Nyilván ekkor még pár év is nagyon sokat számított.

– Később viszont az érdeklődése a történelem felé terelődött, ékes bizonyítéka ennek a német megszállás áldozatainak emlékműve, amellyel alaposan beletrafált a történeti-politikai diskurzus, a szembenállások sűrűjébe, illetve hasonló tematikájú az 1956-os Áldozati emlékmű Szombathelyen.

– Az ember történelem iránti érdeklődése az életkor múlásával jön meg. A tisztánlátásra szükség van ahhoz, hogy megismerjük a saját történelmünket. Koromnál fogva egy-két évtizede már sok mindent ennek a függvényében vizsgálok.

– Ma nem lehet nagyobb lázadást elképzelni, mint hogy figurális ábrázolásmóddal él, szobraihoz pedig tradicionális anyagokat használ. Hogy alakult ki ez a szemlélete?

– A kezdetektől fogva, eleve így léptem pályára. Tulajdonképpen ez egy művészetpolitikai hazugság eredménye, amelynek eredményeképpen évtizedekig azt kommunikálták, hogy a figurális művészet elavult dolog, és a kortárs művészetnek új eszközöket kell használnia. Egy pici változást érzek. Ez egy olyan lobbi tevékenységének a következménye, amelyben üzleti érdekek játszottak és játszanak közre. Például az, hogy a bronzöntést vagy a kőfaragást lecserélték műanyagra, nem annak az eredménye, hogy a műanyag valami szuper jó. A mai kor ebben az anyagban él, tehát csak műanyaggal dolgozhat, hiszen ilyen eszközök vesznek minket körül. Szóval nem erről van szó, de az igazságot igen kevesen merik kimondani. A bronzöntés vagy a kőfaragás igen költséges dolog. Bronzból vagy kőből tízszer annyiba kerül egy szobor elkészítése, mint műanyagból. A mindennapi életünkben látjuk, hogy silány dolgokat sóznak ránk. A műkereskedelem is errefelé fordult: kis befektetéssel akarta megszerezni azokat a művészeti tárgyakban rejlő eszközöket, amelyeken túl akartak adni. A bevételt így sokkal kisebb befektetéssel meg lehetett teremteni. Mert a bronzöntést vagy a fafaragást valakinek ki kell fizetnie: vagy a művésznek, vagy a mecénásának, aki belefekteti a pénzét. Mindenesetre ez egy hazugság eredménye, amelyet tisztán látnak azok is, akik helyet kapnak benne, szerepet vállaltak – akár úgy, hogy istenítik az új anyagot – és azok is, akik hozzám hasonlóan a hagyományos anyagokkal dolgoznak, és szembesülnek azzal, hogy a drága kivitelezési költségekkel kell versenyképesnek lenni.

– Hogy lehet ezt a svindlit ilyen hosszú ideig elkendőzni?

– Tény az, hogy ezek a műanyag szobrok elkezdtek szétesni. A múzeumok, a befektetők „bevásároltak” ezekből a nem túl tartós anyagból készült alkotásokból, és ezek most a gyűjtőknél, a múzeumoknál egymás után széthullanak. Erről egyelőre nem nagyon beszélnek. Ezeket az alkotásokat ráadásul restaurálni sem lehet… 

– Ez példátlan a művészet történetében!

– Egy új anyagról van szó, amelyet az idő nem próbált ki. A bronzról, a kőről tudjuk, hogy ezer éveket átvészel, míg ezekről az új anyagokról ötven év elteltével kiderül, hogy nem bírták ki az idő próbáját. Szerencsésnek érzem tehát, amiért kiálltam a klasszikus anyagok mellett, s közben látom azt a borzasztó nagy igazságtalanságot és hazugságot, ami ezt az ügyet övezi. 

– Ezt a tárlatot a határnyitás történelmi évfordulóján mutatják be. Ön szerint akár az alkotói szféra, akár a nemzet mennyire tudott élni ezzel a szabadsággal?

– Ha a határ áttörésére gondolunk, aminek az emlékére az Áttörés című szobor is készült (Melocco Miklós alkotását Áttörés – Umbruch címmel 2009-ben, a határnyitás 20. évfordulóján avatták fel a Páneurópai Emlékparkban – a szerk.), az egy óriási jelentőségű esemény, amikor egy rab nép nyitott utat egy másik rab népnek, Az évek során egyre inkább átérzem ennek a jelentőségét. Belegondolva, micsoda óriási tett, hogy egy olyan helyzetben, amikor mi, magyarok nem tudtunk kilépni, hiszen nem volt egy „nyugati” Magyarország, ahová távozhattunk volna, szabad utat engedtünk sorstársainknak, akiknek volt hová menekülniük, s mi segítettük őket a szabadságukhoz. Büszkeséggel tölt el, hogy magyar vagyok. Ami a megkapott szabadságot illeti, így, az idő előrehaladtával tudjuk, hogy ez idővel újabb korlátokat jelent. Ha megszabadulsz egy problémától, a helyére kerül egy másik: ha kilép a képből az ellenség, egy jóval nagyobb lép a helyébe. Ha visszagondolunk arra, mit jelentett az áttörés, az előtte levő időket lehet boldog tudatlanságnak nevezni. Csakhogy nem az a boldog, aki abban a kényelmesnek tűnő helyzetben van, hogy nem tud a dologról. Szívesebben tudom és látom a problémákat, mint ha nem tudom, hogy mi nyugtalanít és nem látom át ennek az okát.