Salgado elképesztően sokat tett érte, hogy igazán jó képeket csináljon. Hatásosakat, kellően szívhez szólókat, egyben új dimenziót adva a fekete-fehér fotózásnak. Száznál több országban felvételek ezreit készítette. Susan Sontag utolsó könyvében, A szenvedés képeiben az ő alkotásaira hivatkozik, amikor a tökéletes kompozíció-iszonyatos tartalom feloldhatatlan ellentmondására figyelmeztet.
Az 1944-ben, sokgyermekes brazíliai családban született Salgadónak alapvető létélménye a szegénység, az állandó vándorlás és a kivetettség saját bőrén megtapasztalt érzése. Egyetemi éveit São Paulóban töltötte, ahol közgazdászként szerzett mesterdiplomát. Az akkor még fejletlen, a piacgazdaságot csak hírből ismerő Brazília felett katonai diktatúra vette át a hatalmat. Salgadónak el kellett menekülnie az országból, ha nem akarta úgy végezni, mint a fiatal értelmiségiek jelentős része, börtönben vagy koporsóban. Későbbi feleségével, Léliával Párizsba költöztek, és a Nemzetközi Kávészervezetnek kezdett el dolgozni. A fényképezés akkor vált számára fontosabbá, amikor a társaság és a Világbank megbízásából számos utazást tett Afrikába. Visszatérve Ruandából rá kellett döbbennie, hogy az ott készített képei sokkal több örömet okoztak neki, mint a munkáját kitevő gazdasági jelentések. Ugyan a Világbank és az akkori brazil pénzügyminiszter is állást ajánlott neki, ő vett egy nagy levegőt, és közel harmincévesen fejest ugrott a fotózásba.
Kezdetben alkalmazott fotósként a francia Sygma, majd a Gamma ügynökség munkatársa volt. 1979-ben csatlakozott a nemzetközi Magnum Photoshoz. 1994-ben feleségével megalakították Amazonas Images nevű saját ügynökségüket.
Karrierje mélypontját és majdnem végét a délszláv háború, valamint a ruan-dai népirtás szörnyűségei jelentették. Salgado testileg és lelkileg elkezdett leépülni, bőrét fekélyek és gyulladások lepték be, megmagyarázhatatlan vérzések gyötörték.
Egy francia orvos barátját kérte meg, hogy vizsgálja ki. A hosszú vizsgálatot követően ez volt a meglepő diagnózis: ugyan teljesen egészséges, mégis haldoklik. Annyi halált és szenvedést látott, hogy feladta az emberiségbe és az életbe vetett hitét. Akkor döntött úgy: nem fotóz többet.
A sors azonban másként akarta. Idős szülei bejelentették, hogy fiukra hagyják a családi farmot Brazíliában. Mikor megérkezett, Salgado meglepődve látta, hogy a hajdan sűrű esőerdővel borított terület éppoly beteg, mint ő maga – lényegében sivataggá váltak a korábban élettől nyüzsgő dombok. A felesége vetette fel az ötletet: élesszék újra gyerekkorának paradicsomát – ma, két évtizeddel és két és fél millió facsemetével később már egy élő, lüktető esőerdő terül el a domboldalakon. Salgadóék bebizonyították: kellő kitartással lehetséges a halott ökoszisztémák feltámasztása, és az utóbbi éveket azzal töltötték, hogy a világot bejárva erről másokat is meggyőzzenek. Erről készült a művész most, a Műcsarnokban bemutatandó Genesis sorozata.
A brazil fényképész élő legenda. Csaknem minden jelentős fotográfiai díjat elnyert, amellyel a különféle intézmények elismerték és értékelték eddigi tevékenységét. Wim Wenders filmrendező a maga körei-ben szintén élő legendának számít. Évek óta készült filmet forgatni a fotósról, Salgado fiával, a szintén filmes Juliano Ribeiro Salgadóval együtt. A torokszorítóan megható, The Salt of the Earth (A Föld sója) című, nagyrészt photo slideshow-ból álló alkotás 2014-ben elnyerte Cannes-ban a legjobb dokumentumfilmnek járó elismerést, a következő évben pedig Oscar-díjra jelölték.
A kiállítás megtekinthető: 2017. szeptember 6. és november 12. között a Műcsarnokban.
SALGADO-FOTÓSOROZAT
A Genesis egy nyolcéves expedíció eredménye, melynek során a modern társadalomtól távol a hegyek, tájak, állatok újbóli felfedezése volt a cél. A sorozat bemutatja bolygónk azon részeit, melyeken a vadvilág még érintetlen, és azokat a népeket, amelyek napjainkban is őseik hagyományai szerint élnek.
Borítófotó: Déli elefántfóka-borjak, St. Andrews-öböl, Déli-Georgia-sziget
