Száz éve ezen a napon, 1918. december 1-jén tartották az erdélyi románok gyulafehérvári nagygyűlésüket, ahol a megjelent 1228 küldött kinyilvánította szándékát, hogy Erdély, a Körösök vidéke, Bánát és Máramaros – összesen 26 történelmi vármegye – csatlakozzon a Román Királysághoz, de az ott élő nemzeteknek belső önrendelkezés jár. Bár a románok döntése később „hivatalosan” megfelelt a wilsoni elveknek, a valóságban az elszakadás a trianoni diktátum eredménye volt, megfosztva az erdélyi magyarságot az önrendelkezés jogától. Nem vették figyelembe a december 22-én, Kolozsváron tartott magyar nagygyűlésen elhangzottakat, hogy Erdély az ezeréves Magyar Királyság része, a meghívott román képviselők pedig Erdély önállósága mellett foglaltak állást.
„Két éve került a kezembe ez a darab, és én akkor elhatároztam, hogy ezt be fogjuk mutatni a színházunkban, s kerestem hozzá az alkalmat – meséli Seregi Zoltán, a békéscsabai teátrum igazgatója. – Úgy gondoltam, hogy ezt most kell bemutatni, a századik évfordulón. Reagálni kell arra, ami ott történt, mert mindig olyan óvatosak vagyunk Erdéllyel kapcsolatban, mindig vigyázunk arra, hogy ne sértsük meg a románok érzékenységét. És a miénk? Nekünk is van érzékenységünk, amire ők egyáltalán nincsenek tekintettel. Játszik a darabban egy erdélyi színész, aki Erdélyből származik, aki azt mondja, a helyzet szinte semmit sem változott, csak finomodtak a módszerek és a manipulációk.”
A darab 1903-ban íródott. Arról szól, hogy román templom épül egy erdélyi faluban, és a román pópa mindig elűzi a magyar papokat, s elkezdi átcsábítani az ő hitükre a székelyeket az ő templomába, és akkor végre jön egy olyan magyar pap, aki szembe mer szállni vele. 1903-ban a románok már méricskélték az erdélyi havasokban a leendő határt.
„Pedig akkor még hol volt Trianon és hol volt az I. világháború? Úgy gondolom, ezzel tartozunk önmagunknak, a magyarságunknak és az erdélyi magyaroknak is, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról a színházban, hogy mi történt és mi történik jelenleg is Erdélyben” – mondja a direktor.
A regény az első világháborút követően lényegében bestseller lett, de azok a korosztályok, amelyek ezt a témát ismerték, ma már alig-alig léteznek, majdhogynem elfeledett irodalomról van szó. Két filmadaptáció is született, ma már azonban semmilyen szempontból nem nevezhetők időtállónak. A kamaradarabot most Seregi Zoltán felkérésére Nemlaha György készítette, ő írt több korábbi színházi feldolgozásból szövegkönyvet. Ezt Katona Imre dramaturggal és a regény elemeinek a felhasználásával alkalmazta színpadra a rendező, Pataki András.
„A téma kapcsán az elmúlt hetven évben nem nyúlt senki a drámához. Valóban létrejött egy játszható és sallangoktól mentes példány. Igyekszünk hús-vér figurákat feltárni, kerülni a papírfigurákat, a lényeget megragadni – mondja a rendező. – A regénynek van egy hosszú bevezető része, amely a színházi és a filmes megközelítésekben egyszer sem bukkant föl. Ez most is így van, hiszen nem játszható el, mi történt ezzel a fiatalemberrel Utrechtben. Viszont, hogy megértsük a motivációit, nálunk van egy mély beszélgetés, amely tisztázza a titkot, miért van itt Simándy Pál ezen az isten háta mögötti, teljesen szétesett közösségben. Ő azért jön ide, mert bűnhődni akar az Utrechtben elkövetett magánéleti bűnei miatt. Megérkezik Magyargarabóra ez a református lelkész, hogy vezekeljen, és egy megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozásba fog, melynek célja: megtartani a magyarságot és visszatéríteni azokat, akik már elrománosodtak. A magyar református hitre és a saját kultúrájukhoz akarja vezetni őket. Az fogadja, hogy a pópa zsebében van a teljes helyi társadalom, mély nyomorban, és kilátástalanság uralkodik mindenhol.”
Milyen sötét erő lehetett az, amely ennyire szétzilálta ezt a közösséget?
„Nem sötét erő, hanem egy trend. Ha ma körülnézünk az európai színtéren, Koszovóban már alig van szerb; egyszerűen, ha túlszaporodnak bennünket, akkor a kultúránk is elvész. Ez egyszerűen egy alaphelyzet. Egy nagy igazság. A 90-es években az albánok már megmondták, hogy Koszovó az övék lesz, akkor még mindenki mosolygott ezen, s húsz évvel később az albán anyák ezt a háborút megnyerték. Minket, embereket szomorúsággal tölt el, amikor észrevesszük ezeket a párhuzamokat. Mi nem utazunk semmiféle történelmi párhuzamra, a jelenségek mögötti aktualitás sajnálatosan megvan, anélkül, hogy bármifajta erőltetett törekvést tennénk a megmutatására.
A darab végén az immár újra megszaporodott református közösség elhatározza, hogy az Istenbe vetett hitükkel megtesznek mindent a megmaradásukért. Karácsonyi istentiszteletbe csöppenünk – ismét a református templomban szól a visszaszerzett harang, a pópa lánya immár a lelkész felesége –, ahol Magyarországért imádkozik az egyre népesebb magyar közösség. Az előadás ugyan így ér véget, azonban a pópa úgy megy ki a térből, hogy megfordít egy latin közmondást, amely eredetileg úgy szól: „Ma nekem, holnap neked.” Ő ezt nagyon flexibilisen megcseréli, és azt mondja: ma neked, de holnap nekem. Hogy holnap mi lesz, azt majd a történelem dönti el.
„Mi nem győzzük le a román pópát ebben az előadásban, nem is tudjuk legyőzni, hiszen a pozíciója, a hatalmi rendszere, az akkori működésképtelen magyar állami berendezés és alkalmatlanságok hálózata gyakorlatilag nem tette lehetővé – így Pataki András. – Nincsen szó itt arról, hogy legyőzzük a pópát, a románokat vagy akárkit. Nem valaki ellen szól ez az egész, magunk mellett kell érvelni, a saját kultúránk megtartásának a fontosságáról kell gondolkodnunk, és azt kell mondanunk, hogy mi, ami rajtunk múlik, azt megtesszük. Ilyen szempontból az előadás végkicsengése egyértelműen pozitív, hiszen egy optimista dimenziót nyitunk. Ha az Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk?”
Borítófotó: Csonka Dóra, Czitor Attila, Mészáros Mihály. Az ifjú lelkész küzdelme a magyar lelkekért
