MI IS AZ A KOPJAFA? | A nőknek tulipán, a férfiaknak gomb dukál a fejfa, kopjafa tetején. Kopjafát a katonáknak, katonai méltóságoknak állítottak. A kor meghatározását a fejfa nagysága jelzi. Egy nagyobb, testesebb oszlop idősebb embert jelent, egy vékony, alacsony, kicsi kiképzésű általában gyermeket. A halottak napja közeledtével a sajátos református temetkezési formáról beszélt a téma elhivatott szakértője.
Polóny Levente adószakértő huszonöt éve kutatja a kopjafák faragásának, állításának a szabályait. Ez már több mint hobbi: a tudományos hátteret is tanulmányozza, muzeológusokkal tart kapcsolatot. A Kárpát-medence háromszáz településének a temetőjét járta végig, gyűjteménye százharminc ilyen emlékoszlopból áll. Bogár Sándorral dokumentumfilmet is készítettek Fejfák Erdélyben címmel, melynek tervezik a folytatását, a többi régiót is bemutatva.
„Egy kolozsvári ismerősömmel beszélgettünk anno a kopjafákról. Akkor még én sem tudtam különbséget tenni a fejfák és a kopjafák között, s ő pökhendien kijelentette: Magyarországon nincs fejfa, csak giccs. Ez szöget ütött a fejembe. Akkor elkezdtem utánaolvasni a néprajzi irodalomban, és rábukkantam Novák László Ferenc történész, etnográfus könyveire. Ő a téma tudósa, és kiderült, hogy a magyarországi fejfák díszesebbek, mint az erdélyiek.”
Eleinte könyvtárakban kutakodtak, azután az internet is könnyítette a dolgukat, de a legalaposabb tudás Novák László Ferenchez, a nagykőrösi Arany János Múzeum egykori igazgatójához köthető, akivel jó barátságot ápol.
„Ő harminc év alatt fölgyűjtötte az egész Duna‒Tisza közi fejfaanyagot, gyönyörű szép gyűjteményt hozva létre a múzeumban, amely most raktárba került. Két könyvet írt, amely alapmű ebben a témakörben. Az egyik a Fejfák a Duna‒Tisza közén, a másik a Fejfa-monográfia. Amikor megismertük, az utóbbi volt az a kötet, amellyel jártuk a falvakat és néztük a temetőket, s mindig nagy sikerélményünk volt, amikor felfedeztünk valamit ott, ahol még ő sem járt. Szeretné a második kiadást tető alá hozni, amelyben a mi fotóinkat is szerepeltetné. Könyvéből hiányoznak a fafaragók, nekünk pedig sikerült még Erdélyben találni néhány idős mestert, akik megmutatták, hogy bárdolták ki az emlékoszlopokat, miként készülhettek régen.”
Polóny Levente elárulta: a köznyelv sohasem használta a kopjafa kifejezést, ez Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében jelent meg először. Valamint a Czuczor–Fogarasi-szótárban. A különbség az a két sírjel között, hogy kopjafás temetést katonák kaptak. Székelyföldön nyomai vannak mind a kopjafáknak, mind a gombos, a fűtül való fának. A kopjafák rúd alakú, egyszerű kiképzésű sírjelek voltak, amelyeket főleg lábhoz tettek párban, vagy lábhoz és fejhez. Háromszéken találhatók még hagyományosak. Mindemellett Székelyföldön is szokás volt a kopjafa- mellett a fejfaállítás is. Az első írásos feljegyzés a XVII. századból való. Korábban nem tulajdonítottak neki kultúrtörténeti jelentőséget. Ezek a források is inkább botrányokozásokhoz kapcsolódnak, például valakinek a haragosa kiment a temetőbe és kidöntögette a fejfákat. Vagy babonaságból kiszedték az oszlopot, elégették, utána a hamuját belefőzték valamilyen ételbe, így hozva rontást a másikra. Periratokban jelenik meg először mindkét sírjel említése. Az első felmérés a XIX. század végén történt. Az akkori fejfák egyébként sokkal gazdagabbak voltak kiképzésileg, folyamatosan egyszerűsödött a forma. Ennek az oka elsősorban az írásbeliség elterjedése lehet. Azelőtt a fejfák jelentéshordozó emlékművek voltak.
„Mára sajnos a legtöbb helyen elveszett a jelentésbeli tartalom. Ugyanazt faragják a férfinak és a nőnek, de például a Szilágyságban a mai napig különbséget tesznek a két nem között. Jellemzően a férfiak fejfája egy gombban végződik, a nőké tulipánban vagy kontyban. Az életkort a sírjel nagysága mutatja. A nagyobb, testesebb fejfa idősebb embert jelent, a vékony, alacsony, kicsi kiképzésű általában gyermeket. Az oszlop mérete ezen túlmenően jelölhette az elhunyt társadalmi szerepét, rangját is. A színek szintén meghatározták a kort. A mai napig találtam átfedéseket a Kiskunságtól egészen Székelyföldig; a fiatal elhunytak fejfáját vagy világoskékre, vagy fehérre festették, a középkorúakét zöldre vagy barnára, az idősekét pedig jellemzően feketére.”
A kutató szeretné, ha ez a kulturális érték nem menne veszendőbe, nem borítaná be a feledés homálya. Ezért is sok mindent tesz. „A magyarságnak az egyik legszebb népi iparművészeti produktumáról van szó. Noha a fejfa nincs úgy előtérben, mint a halasi csipke vagy a kalocsai hímzés, mégis azt mondom, hogy az egyik legszebb dolog. Van, ahol még ma is általános szokás. Szatmárcsekén a korábbi lelkipásztornak köszönhetően nem szabad a temetőben sírköveket állítani, csak fejfát. A sírkert ma már a világörökség része.” Máshol is él még a szokás Magyarországon. Ennek gyönyörű példája Hajdúböszörmény, ahol városi rendeletben határozták meg, hogy a városi temető egyik parcellájába kizárólag fejfával lehet temetni.
A kutató szerint két dolgot lehetne tenni, hogy a szokást visszahozzák a köztudatba. Egyrészt le kellene valahogy védetni, másrészt támogatást kellene kérni az egyháztól. Mindkét irányba megpróbál lépéseket tenni. Az utóbbi vonalon most nyáron sikerült elérni, hogy az erdélyi református egyház fölveszi az értékei közé a fejfát s katasztert készít; ezt augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon jelentették be. A Király-hágón túli egyházmegye karolta fel az ügyet. A másik vonal pedig az, hogy hungarikummá akarják nyilváníttatni ezt a hagyományt, be is adtak egy pályázatot az agrártárcához. Az ágazati értéktárba már felvették a gyorsan porló kincseket. A szakember nem adja föl a küzdelmet, mert meggyőződése, hogy valamikor sikert ér el, hiszen egyedi magyar kultúrkincsről van szó, ilyen sehol máshol nincs a világon.
„Majd mindenhol mint a magyarság szimbólumát jelenítik meg, legyen az könyvborító témája, bármilyen illusztráció, köztéri emlékmű. A laikus ember nem tudja, honnan ered, csak azt, hogy ez valami sajátságos magyar dolog, s hogy az ősidőkből való. Ez az, ami engem is magával ragadott. S ha valaki a kopjafákkal kezd foglalkozni, egyenes út vezet a protestáns temetőkbe, és idővel rájön, hogy a tulajdonképpen kopjafának hitt emlékmű a síremléknek használt fejfákból eredeztethető. Ezek a temetők tükrözték elődeink világszemléletét, vallásos felfogását. Nem állítottak gránittömböket, az volt a rend, hogy amiként a földi élet is elmúlik, úgy tűnik el a sírjel is. Addig él az elhunyt, amíg emlékeznek rá. Amíg akad, aki a kidőlt fejfát megigazítsa, esetleg újat faragtasson. Mikor már nincs, aki gondozza, síremlékre sincs szükség. Másik nézőpont, hogy a halált sem végső búcsúként értelmezték, hiszen majd minden fejfán ott az A.B.F.R.A. rövidítés, amely A Boldog Feltámadás Reménye Alatt rövidítése. Talán pont ezért sem nevezhetők halálszimbólumnak a fejfák. Ha jobban megnézi őket az ember, a tulipánjaikkal, a virágaikkal, egyéb motívumaikkal, a feltörekvő csúcsukkal, a magasságukkal inkább az élet jelképei.”
Mikor már vagy hatvan fejfa gyűlt össze a pincében, Bogár Sándorral ki kellett találniuk, hogyan kerüljenek ezek a sírjelek megfelelő helyre. Pécsi L. Dániel jelképtervező művész közreműködésével Zalatnay István, az Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigetének vezető lelkésze fogadta be a gyűjteményt.
„Egy adományozási szerződés keretében valamennyi fejfát a gyülekezet tulajdonába adtuk. Azóta a gyűjtemény több mint százharminc sírjelet tartalmaz a Kárpát-medence minden részéből, így a legátfogóbb a maga nemében. A Reménység Szigetén (1106 Budapest, Gyógyszergyári u. 3.) tekinthető meg, sok száz fényképfelvétel és szöveges magyarázat kíséretében. A legrégibb fejfa az 1860-as évekből való. A gyűjtemény egy része 2017–18-ban vándorkiállítás keretében volt látható Erdélyben, így megfordult Nagyváradon, Farkaslakán, Baróton, Kolozsváron és Krasznán. Célunk volt felhívni a helyi közösségek figyelmét, hogy ezen pusztuló örökségünk jelentős értéket képvisel. A feleségem támogatása nélkül biztos, hogy nem tudtam volna elvégezni ezt a munkát” – vallotta be Polóny Levente.
