Van egy jellegzetesen magyar karakter. Az „amerikázó”, aki a rendszerváltás utáni fogyasztói pánikban, a 90-es évek Hawks kabátos, 100 forintos boltos, szétmásoltvideó-kölcsönzős, gumitalpú kínai cipős, Bokros-csomagos nyomorúságában, a nyugati használt autókat kínáló kiskereskedések, a lízing, a süket játék bunkófonokkal rohangáló, önmagukban beszélő, csóró MLM-ügynökök – akik csak a gyors pénzben hisznek –, a maszek PC-szerelők és az első hardkór pornóújságok aranykorában mint egy éteri jelenés áll a Moszkva téren, a jövő Magyarországának origójában az álomszőke csajával, egy hetvenötös Corvette slusszkulcsával, a fellengzősen darabos akcentusával, a kamu angoljával, s az utolsó karton eredeti amerikai long Marlboróját szívja, szinte kitakarja az egész arcát a fekete Ray-Ban, amelyet egyébként is be kell hajtogatnia, hogy beférjen bármelyik diszkóbejáraton. Valamiért irigykedünk rá, hiszen Twisted Sister-lemezeket, KISS-es posztereket és rendes farmereket hozott odaátról, a másvilágról, de legbelül tudjuk, hogy nem sikerült neki. Tőle tanultuk a szót, amit ilyenkor használni kell: loser. Ezért van odaszögezve a telecsikkezett és hányásfoltos Moszkván a büfébódé mellé, ahol a hamburger valójában fasírtos zsemle csalamádéval, a pizza pedig lecsós kenyér. Ennyi maradt meg neki Amerikából. Ez egy senki. A Teleki tér Marlboro Manje. Útszéli milliomos.
Andy Vajna nem ilyen volt. Neki tényleg sikerült.
Annak a generációnak a tagja volt, amely még valóban vágyott arra, hogy beteljesítse az amerikai álmot, hogy betörjön a biznisz világába, amely valóban meg akart szabadulni attól a gerinchajlító hallgatástól, amely azokra várt, akik itt maradtak. Ennek a nagy generációnak kemény, brutálisan nehéz élete lehetett, akkor is, ha végül sikerült valamit meghódítani a Nyugatból, felkapaszkodni a Hollywood Hillsre és alánézni a teremtett világra. Negyvennégyben zsidóként megszületni, aztán ötvenhatban, tizenkét évesen, egyedül elhagyni az óhazát. Megállni a helyedet egy vadidegen világban ott, ahol százmilliók várnak ugyanarra az egyetlen jackpotra, mindezt úgy, hogy ez one-way ticket, nincs visszaút. Megtanult nagyban játszani, nagyban gondolkodni úgy, hogy egy olyan világból szakadt el, ahol már az anyatejbe volt beoltva a „merjünk kicsik lenni” alapelve. Míg a magyarok többsége a kádári moszatvilágból éppen hogy feleszmélve a Dallasból, a Ewingok melodramatikus mammonimádatából tanulta a kapitalizmus egyszeregyét, addigra ő már a csúcson volt, s tudta, hogy ez az egész minden látszat ellenére a legkevésbé a pénzről szól.
Hazatérése után gamechangerként újraszabta, a saját tapasztalataihoz igazította a hazai filmgyártást, és olyan struktúrát hagyott maga után, amely fenn tudja tartani önmagát. A professzionalizmus, a kóklerség és az amatörizmus évtizedei után végül gyökeret eresztett a magyar filmben. Reméljük, utódai nem fogják eltékozolni ezt a nagy lehetőséget.
Még valami, egyetlen megjegyzés.
Bár soha nem vette le a szivargyűrűt, és ebben a gesztusban ott rejtőzött valami bizonytalanság, talán valami egyszerű és örökifjú kérkedés, de még így is beletartozott azok elitklubjába, akiknek a szivar egyáltalán jól tudott állni. Nála nemcsak Dagobert bácsis dekorelem volt, hanem sármjának a részévé vált. Ettől tűnt valójában annak, ami talán még gyerekként szeretett volna lenni, amivé végül megalkotta magát.
Most itt állok a cúgban, a fagyban az egykori Moszkva téren. Semmi extra, sima nosztalgia. Ugyan eltűntek az amerikázó nagymagyarok, a sok vágyakozó tekintet, de felváltotta őket a megszámlálhatatlan szürke kisember. Egy poroszkáló csöves cigarettát kér. Kezében a lap, benne a halálhír. Látja, hogy a szalagcímet olvasom. Felnéz, majd mondja: „Na jó, uram, de ki csinálja majd utána?”
Isten veled, és üdv a halhatatlanok között, Andy.
Egy ember voltál, aki nem játszotta el az esélyeit.
