Elsősorban abban állt Erdély ötvenhatja, hogy egy közösség konstruktív módon lépett fel, hatalmas magyar közösségi élményt fakasztva vérzivataros időkben. Erdélyi srácok címmel forradalmi vallomások könyve jelent meg a közelmúltban Kolozsváron.
Bár fegyvert nem fogtak – az adott körülmények között nem is foghattak –, az erdélyieknek is megvannak a maguk ötvenhatos hősei, nem ritka esetben mártírjai. És bár létezett egy-egy magyarországi, illetve romániai 56, a kettő összeért, hatalmas magyar közösségi élményt alkotva olyan időkben, amikor a sokfelé szakadt nemzettest részei közötti kapcsolattartás gyakorlatilag ellehetetlenült. Ennek az élményanyagnak fontos lenyomata a Benkő Levente és Papp Annamária történész-újságírók, valamint Vig Emese, a román televízió kolozsvári magyar adása szerkesztőjének együttműködéséből született Erdélyi srácok című kötet. A kolozsvári Exit Kiadó gondozásában nemrég megjelent könyv 22 meghurcolt, bebörtönzött erdélyi ember visszaemlékezéseit közli egyfajta folytatásaként a Benkő Levente által jegyzett, Volt egyszer egy ’56 című 1998-ban, majd bővített kiadásban 2016-ban újra kiadott riportkönyvnek.
Élni, mert kell
Az erdélyieknek a forradalommal való azonosulását nemcsak a nemzeti-érzelmi kötelékek magyarázzák, hanem a romániai kommunizmus „áldásai” is. Mert bár az 1950-es évek elején lelepleződött a sztálini modell, a romániai kommunizmus eltökélten igyekezett továbbvinni a sztálinizmus tekintélyuralmát, gőzerővel építette az államnacionalizmust, a nacionálkommunizmust.
„A forradalom évében már több egyetemi szakon nem lehetett magyarul tanulni, ami kritikus szintre emelte az erdélyi magyar társadalom elégedetlenségét. Sokan kezdtek szervezkedni, tanárok, papok mondták el diákoknak, híveknek, mit kellene tenniük, ha azt akarják, hogy a Bolyai Egyetemen, a művészeti vagy az agrárszakon vissza lehessen állítani a magyar nyelvű oktatást. Az 1956-os nemzedék az élhetőbb élet érdekében cselekedett, annak a gondolatnak a jegyében, hogy »itt lehet élni, mert kell«. Nem golyóval harcoltak, hanem szavakkal, tettekkel, verssel, színdarabbal, és azáltal beszélhetünk erdélyi ötvenhatról, hogy egy közösség konstruktív módon lépett fel” – hangzott el a kolozsvári kötetbemutatón.
A kötetet ismertető Lőnhárt Tamás történész kifejtette: a szerzők a forráselemzés, az interjúkészítés, az oral history rögzítésének segítségével állították össze a könyv anyagát, amelyből az is kirajzolódik, mi vezetett ahhoz, hogy 1956-ban a magyarországi forradalom hírére számos erdélyi magyar fiatal lelkesen akart csatlakozni a szabadság eszméiért harcoló pesti srácokhoz.
„Szubjektív” levéltárak
Az Erdélyi srácok megjelenésének előéletét egy Tisztelet a hősöknek című filmsorozat jelentette, amelyet Vig Emese készített a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából. A kötetben szereplő monológok jelentős része a Benkő Levente ajánlására hat erdélyi városban élő „forradalmárokkal” készült beszélgetések anyagának írásos változata, ezeket egészíti ki Benkő és felesége, Papp Annamária a témában készült korábbi interjúi. A vallomásokat nem törik meg közbeékelt kérdések, a visszaemlékezések szabadon hömpölyögnek.
A beszélők kiválasztását sem pusztán az élet diktálta. Benkő szerint ugyanis nem szabad kizárólag az értelmiségre korlátozni a forradalommal való szolidalitást, sőt, elsősorban nem ők, hanem középiskolások, egyetemisták, fiatal munkások képezték a „frontvonalat” – majd a megtorlások áldozatainak derékhadát is.
„Azért is tartottuk elsődlegesnek ezeknek az embereknek a megszólaltatását, mert ők azok, akiknek óriási többsége valószínűleg soha nem írta volna meg az emlékeit, s mivel idősödő emberekről van szó, rövidesen magukkal viszik mindazt, amit az utódoknak tudniuk kellene” – fogalmazott Benkő Levente.
De az általuk elbeszélt történelmet a hitelesség érdekében is fontos rögzíteni, mert a levéltári forrásokban fellelhető dokumentumok szubjektívek – tartja saját kutatási tapasztalatai alapján a kolozsvári történész-szerző.
„A legtöbb jegyzőkönyv megfélemlítő körülmények között, az államhatalom vádemelési céljait segítő indíttatással született, azok tartalma csak a kihallgatottak nézőpontjának ismeretében értelmezhető” – fogalmazott Benkő.
Új esély reménye
A könyvbemutatón jelen lévő egykori meghurcoltak közül többen élőben is felidézték a hat évtizeddel ezelőtt történteket. Domokos Miklósra például középiskolásként csapott le a Securitate. A Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetének nagyváradi alapítója azt mondta: a magyar forradalom hírére úgy érezték: itt egy új esély, amelyben tizenévesként lelkesen hittek.
„Aztán azt kent ránk a hatalom, amit csak akart, a cél az volt, hogy megfélemlítsenek. A hozzánk csatlakozók között olyan is volt, aki tíz évet kapott, pedig semmit sem csinált. Csak Váradon 250 embert tartóztattak le, fiatalokat, szinte gyerekeket” – mesélte a ma Sztánán élő idős ember.
A szerzők olyan, 1956-ban már húszas éveikben járókat is a „srácok” közé soroltak, mint például Dávid Gyula irodalomtörténész vagy a kolozsvári Szántó János százados. Előbbi – akinek elítélésével a fiatal egyetemi oktatóknak „üzent” a hatalom, az utolsó percig le is töltötte a rá rótt hét esztendőt – a helyzet egyfajta katalizátoraként szerepel a könyvben. „Miután átkerültem az egyetemre aspirantúrára – ez volt Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka –, doktori témámhoz magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmus mint rendszer megújítását célzó forradalom” – fogalmazott a közismert kolozsvári irodalomtörténész.
Szántó János 1957 januárjában a kolozsvári székhelyű Tartományi Hadtestparancsnokság kötelékében az építkezési részleg pénzügyi irodájának főnöke volt, és az volt a bűne, hogy egy a magyar nemzetet pocskondiázó gyűlésen kikérte magának a magyarellenes uszítást – ezért 20 évet kapott. Néhai Péter Miklóst fiatal református lelkészként tartóztatták le, miután a forradalommal való együttérzése jeleként tíz méter gyászszalagot vásárolt, és ezt viselte többedmagával.
A témában született, fentebb idézett korábbi könyv ma már fellelhető a legtöbb anyaországi könyvtárban is. Benkő Levente pedig abban bízik, hogy a kép kiteljesítése érdekében az Erdélyi srácokat is hasonló érdeklődés övezi majd.
