Fekete István: Zsellérek (1939)
A regény kiválóságára szolgál bizonyságul, hogy az urbánus Nyugat 1940-es kritikájában Nagypál István így ír: „Ha eddig nem volt paraszt-giccs, most megszületett”. Később ekképpen fogalmaz az ítész: „valódi írói élmények hijján lévő álirodalmiság terméke ez a regény”. Az élmények híjáról elég annyi: a polgári fiúiskolás és a katonai élmények önéletrajziak, a szerző maga gazdatiszként virágoztatta fel Nirnsee Ferenc birtokát.
Makkai Sándor: Holttenger (1923)
Az író, aki az Erdélyi Református Egyház püspökeként szolgált, kötetében gazdagon merített saját életéből. Művének főhőse egy mezőségi kisfalu lelkipásztorául szegődik, s döbbenettel szembesül a ténnyel: a település szinte teljesen elrománosodott, amiről a helyiek nem akarnak tudomást venni, ráadásul tenni sem igyekeznek ellene.
Nyírő József: Az én népem (1935)
Az előző történet szerzőjéhez hasonlóan Nyírő falusi plébános volt, aki Botár lelkész szemén át tárja olvasói elé a trianoni diktátumot követő székely megaláztatást, a román elnyomást. Nem véletlen, hogy a regény kiadását az Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalta.
Sík Sándor: Hét szép história (1921)
A piarista tanár, költő, lírai és drámai művei után próbálkozott a kisprózával ebben az egyetlen novelláskötetében. Szándéka szerint a reménytelenségbe süllyedt nemzet számára írta, erkölcsi támogatásul tanmeséit, amelyek közül maradandót alkotott A nagy és magas hegy cíművel.
Herczeg Ferenc: Két arckép (1920)
Tisza Istvánt, a „legigazibb magyar embert” és Károlyi Mihályt, a forradalom „démoni dilettánsát”, tetteiket állítja egymással szembe a szerző, akit 1925-ben első magyar íróként Nobel-díjra jelöltek.
Szabó Dezső: Csodálatos élet (1921)
Ezt a művét Az elsodort falu ünnepelt szerzőjeként vetette papírra, ott megvillantott, bravúros stílusát kikristályosítva, amolyan meseregényt kínálva az olvasónak, olyat, aminek alapja a hamis népiességgel szemben megalkotott, bartóki tiszta forrásból merített filozofikus költészet.
Oláh Gábor: Szegény magyarok (1914)
A korában elismert, majd feledésre ítélt alkotó regényét tartják Az elsodort falu előképének. „Mióta magamat nem sajnálom, szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam még embert emberebben, jobban, mint a Szegény magyarok íróját” – tartotta róla Ady. S hogy miért, arra H. A. ad választ az Élet hasábjain: „A kultúrember tör ki Debrecen ellen, s a debreceni ember a nyugatosok ellen”.
Vérző Magyarország (1920)
Ha már kétszer megemlékeztünk a Nyugatról, hát jöjjön a lap egyik legjelesebb szerzője által szerkesztett, Magyar írók Magyarország területéért alcímű antológiája, amelynek 1928-as második kiadásához Horthy Miklós írt előszót. Kosztolányi olyan szerzők műveit válogatta egybe, mint Oláh Gábor, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Herczeg Ferenc, itt látott napvilágot az 1936-ban Nobel-díjra jelölt Tormay Cécile „Bujdosó könyvemnek egy kitépett lapja”, Tóth Árpád gyönyörű, Tejút alatt című költeménye vagy Ibsen 1849-es Magyarországhoz írása.
Szombathy Viktor: És mindenki visszatér (1940)
A Száll a rege várról várra írója a trianoni diktátum és az első bécsi döntés közti időszakot mutatja be egy magyar többségű járási székhely mindennapjairól mesélve, mígnem a Csehszlovák Köztársaság fennállásának 20. évfordulóján, amikor is a gimnáziumi történelemtanár a dicső magyar múltról szól, amiért magyarellenes koncepciós eljárások indulnak.
Wass Albert: Adjátok vissza a hegyei-met! (1949)
A magyar írók közül elsőként posztumusz Nobel-díjra javasolt író-költő ezzel az előszóval kezdi remekművét: „Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit.”
