Negyvenvalahányat szerkesztettem egybe. Így akadtam például a 42. zsoltárra, amelyet az 1560-as kiadásban szerepeltetett Huszár Gál. Egész református felekezetünk, no meg az irodalomkedvelők egyaránt kedvelik. (Kobzot ragad és énekelni kezd.) „Ellenségim vannak rajtam, Gyászban járok veszéllyel. Mert az ő hamis nyelvek Csontjaimban megsértnek, Mert így bosszantnak ellened: Lássuk, hol vagyon Istened?”
– Nagyon aktuálisak ezek a sorok, amikor egy idegen, sőt velünk szemben ellenséges vallás hívei özönlenek Európába.
– Engem zavar, én nem vagyok pártolója a bevándorlásnak vagy a betelepítésnek, mert azt látom, hogy zaklatnak mindenkit. Az európai háborúk is izgattak. Például a 30 éves háború azért zavart, mert két azonos kultúra pusztította egymást. Most meg egy idegen kultúra találkozik a miénkkel, ami sokkal veszélyesebb. Hogy ha megnézzük az évszázados gyarmatosítás történetét, akkor is egy idegen kultúra találkozott egy másikkal, és kiirtotta azt. Közép-Afrikában a belgák vagy Közép-Amerikában a spanyolok.
– Nagyon sok évtizede járja Magyarországot és a Kárpát-medencét. Érzékel kedvező változásokat az ottani magyarság életében?
– Sajnos nem. Felvidéken az iskoláikat féltik az emberek. Oda nem telepítettek ipart, dolgozókat azonban igen, így aztán a magyar munkavállaló vagy megtanult szlovákul munkát vállalni, vagy elment külföldre. Jobb esetben átjött Magyarországra, áthozta a tehetségét. Elég sok vegyesvállalat alakult a határ mentén. A földkérdés, a megtermett javak értékesítése Kárpátalja problémája, és immáron az anyanyelv is. Az ukránok elvakult oroszellenessége elsöpört minden nemzetiséget. Nem árnyalták a szabályozást, hogy vannak honos nemzetiségek, nem betelepítettek, mint az oroszok. Erdélyben a történelem miatt van hátrányban folyamatosan mindenki. Délvidéken pedig abszolút semmibe veszik a magyarságot. Ezt tapasztaltam legutóbbi ottjártamkor – mert igyekszem eljutni mindenhová. A szlovénok mások, az a ló túlsó oldala. Ha egy magyar van a szlovén osztályban, akkor magyart is, ha egy szlovén, akkor szlovént is kell tanítani. Ahelyett, hogy engednék az egynyelvű osztályokat. Nem lenne baj, ha kicsik lennének, a régi tanyasi iskolákban nagyon magas szintű oktatás folyt a nyolcfős osztályokban. Vissza kellene térni az osztatlan képzéshez. Én tanítottam olyan helyen, ahol együtt járt az első és a harmadik, a második és a negyedik évfolyam.
– Térjünk haza. Van kinek zsoltárokat énekelni?
– Az évközi, a hétközi hitbéli élet az, ami langyos, ami se nem meleg, se nem hideg, csak éppen hogy van. De hát ez a gyülekezet problémája, az enyém nem ez. Az én gondom megoldódik azzal, hogy viszem a költeményeket, zsoltárénekeket, irodalomként emelem föl a korabeli verset, annak hátterét el tudom mondani, melyik időszakban született, így egyszerre történelem, irodalom és zene. S ahol személyes kapcsolat is kialakul, oda vissza lehet menni, és bármikor folytatható az előadás. Legalább ötször körbejártam Magyarországot, ha nem többször, és elmondhatom, hogy nagyon sok helyre visszajárok. Generációk hallgattak az elmúlt fél évszázadban.
– A közelmúltban két jelentős pályatársa is távozott: Kobzos Kiss Tamás és Cseh Tamás.
– Legnagyobb sajnálatomra, nagyon szerettem őket. Kiss Tamással már gimnazista korától barátságban voltam. Miután ő is református és én is, hát volt mit megbeszélni, főleg akkor, amikor én már zsoltárokat kezdtem énekelni. Cseh Tamással a csevegős, elemzős vagy nagy hallgatásos beszélgetőpartnerek voltunk. Hallgattunk úgy háromnegyed órát, s azzal jól kibeszélgettük magunkat, ittunk még egy pohár bort, azután hazamentünk. Miről beszélgessünk? Megegyeztünk mindenben. Olyan előadásaink voltak, hogy ő egy dal, én egy dal. Ezt szénakazalnak hívtuk, a tűt pedig elrejtettük benne. A közönség gyakran mérlegelte, melyikünk a jobb. Debrecenben hangzott el, amit Tamás aztán többször is visszaidézett: Cseh Tamás leveleket énekel, a Dinnyés Jóska meg röpcédulákat. Van is ebben igazság, ő az elemző, monológ költészetet képviselte, én mozgalmas, országút széléről beordibáló, izgő-mozgó firkász énekeimet – nem lebecsülve ezt a stílust, hiszen mozgósító erejű költészetet akartam mindig is.
– Merrefelé jár mostanság?
– Ahová csak hívnak. Ráadásul jelenleg gyakran úgy megyek fellépni, hogy ahol este az előadás lesz, ott délelőtt rendhagyó irodalomórát tartok a gyerekeknek. Elkészítettem egy olyan kiadványt, amelyben kezdőbetűk szerint szerepelnek a költők, ez a honlapomon található, de megvan DVD-n is egy olyan adatbázis, amelyben ezernégyszáz mű szerepel háromszáz költőtől. Ötszáz év magyar költészetét illusztrálom ezzel, és amikor a gyermeket kihívom az okostáblához az iskolában, megkeresünk egy költőt, annak a versét, s ha rákattintunk, megszólal a megzenésített mű. Ötvenvalahány év alatt volt időm megírni azt a rengeteg dalt.
– Most jelenik meg lemeze.
– Harminccentis lesz.
– Ezek szerint nem CD…
– Bakelitlemez lesz. Csehországban nyomják. Kizárólag a saját dalszövegeim lesznek rajta.
– Dalszövegek vagy versek?
– Én dalszövegeknek hívom őket, de Ratkó József azt írta egy korábbi lemezem kísérőkönyvének a belső borítójára, hogy „majdnem versek”. Tizenkét dalt mondok az új lemezen. Ezzel köszöntöm a közönségemet hetvenedik születésnapom alkalmából. Amit én tudok, hogy kinyitom az embereket, és ők így talán ki tudnak nyitni egy másikat. (A muzsikussal készült videoriportunkat megtekinthetik a figyelo.hu/video oldalon.)
NÉVJEGY
1948-ban született Szegeden
1963 óta zenél-éneke
Mivel gitárral és szájharmonikával kísérte magát, elnevezték Bob Dinnyésnek
Első lemezét 1985-ben engedte kiadni a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a rendszerváltás után saját, Aranyalmás nevű kiadója jelenteti meg a műveit
Egyházi énekek, versmegzenésítések mellett saját szövegeire is komponál zenét
