– A mezőszemerei gyermekkor mindmáig meghatározója alkotóművésze-
tének?
– Egy húszéves szentendrei kanyartól eltekintve igen. A gyerekkor mindenki számára meghatározó. Én visszahúzódó gyerek voltam, de hiperérzékeny, folyton rajzolgattam. Iskolai padtársamnak is én festettem meg a falevelet. Ő ötöst kapott, én meg hármast. Illetve egy darab kolbászt, mert gazdag családban élt. Az akkoriban kiadott, Az én múzeumom című sorozat reprodukcióit nem beragasztottam az albumba, hanem lemásoltam mindegyiket, Munkácsyt, Csontváryt.
– Ezek szerint gyermekkorában eldőlt, hogy festőművész lesz?
– Egyáltalán nem. Azt sem tudtuk a faluban, hogy van képzőművészeti gimnázium. Erdész szerettem volna lenni, mivel a falu szélén laktunk, s állandóan az erdőben csatangoltunk. Szüleim azonban azt mondták: az erdészé csavargó életmód, ezért szakközépiskolába adtak, vasesztergályos szakra.
– Hát az jó távol esik „Az én múzeumom” világától. Ennek ellenére a középiskolai tanulmányai segítettek valamit a képzőművésszé válásában?
– Igen, az aprólékos precizitás, vagy hogy tudok például hegeszteni…
– Ami az ön esetében fontos tudás, hiszen nem csupán festő, más egyéb műfajokban szintén alkot.
– Mindenes vagyok, talán ez a legjobb titulus. Számomra az első mindig az élmény, legyen az vizuális, vagy éppen akusztikus. A faluban sok mindent hall az ember, kutyaugatást például. Aztán hogy mikor lesz abból az élményből kép, azt nem lehet előre tudni.
– Ez a sokműfajúság, a „mindenesség” jellemezte a legelején említett Szentendrén művésztársait, a Vajda Lajos Stúdiósokat is.
– Éppen ezért hozott össze a sors a szentendrei fiúkkal. A hetvenes évek közepén találkoztam feLugossy Lászlóval és efZámbó Istvánnal, akikkel együtt utaztunk a Tiszai Vegyi Kombinátba műanyagokkal kísérletezni. A műveinket ki is állították a Műcsarnokban. Ők hívtak, hogy költözzek Szentendrére. Így kerültem Budapestre, a Középülettervező Vállalat modellező műhelyébe, ahonnan a szentendrei albérletemből jártam dolgozni.
– Meglehetősen haladó gondolkodású képzőművészkörbe került, az említettek mellett ott alkotott többek közt: Aknay János, BernáthY Sándor, Lois Viktor, Szirtes János vagy Bereznai Péter.
– Hasonszőrűek voltak, mint én, tulajdonképpen autodidakták, akik a festészeten kívül filmeztek, akcióztak.
– 2007-ben, 55 évesen miért érezte fontosnak, hogy festőművész-diplomát szerezzen a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán?
– Miután 2000 körül, amikor Szentendréről hazakerültem Mezőszemerére, Földi Péter festőművész kollégám, aki tanított az egri Eszterházy Károly – akkor Főiskolán, ma már – Egyetemen, hívott, hogy tartsak kurzust a növendékeinek. Elvállaltam. Évekig tanítottam óraadóként, amikor a rektor azt mondta: diplomázzak le, hogy felvehessen közalkalmazottnak. Amúgy nekem eszembe sem jutott volna.
– Ma pedig ott tanít, ahová egykor nem nyert felvételt: a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.
– Azért nem vettek fel, mert – ma már tudom – képzetlen voltam…
– Nem azért járnak oda a növendékek, hogy képezzék őket?
– De azért, ám zömmel a képzőművészeti középiskolából jelentkeztek, olyanok, akik már megtanultak stílusosan rajzolni, festeni. Én pedig túl nyers voltam. Persze megsértődtem az egész világra, amiért elutasítottak, el is határoztam: többet az életben nem jelentkezem. Ezért aztán megkerestem azokat a mestereket, akikről úgy gondoltam, tudok tőlük tanulni. Például Pető János mezőkövesdi grafikust. Tőle megtanultam a litográfiát, a rézkarcot. Később Leninvárosban, ma Tiszaújváros, megismerkedtem Pataki Jánossal. Ő lett az igazi mesterem. Szentendrén szintén rengeteget tanultam Deim Páltól, Klimó Károlytól. Főleg hozzáállást, gondolkodást kaptam tőlük, mivel a manuális képességeim megvoltak, segítettek kialakítani azt a világképet, amely mentén a körülöttem lévő világot leképezhetem. Ez volt a legfontosabb.
– A nyolcvanas években a politika, az egypártrendszer, a szovjet megszállás ellenessége meghatározója volt a művészetnek.
– Direktben nem politizáltam, mégis történtek velem inzultusok. A tiszafüredi művésztelepről egész egyszerűen azért vittek be a rendőrök, mert úgy néztem ki, ahogy. Mint akkoriban minden fiatal mondjuk az Ifjúsági Parkban, de mi vidéken voltunk. A kőbányai Pataky István Művelődési Házban bezárták a kiállításomat, amelyen olyan anyagok voltak, amiket a párizsi Pompidou Központban már kiállítottak, s amit személyesen mutathattam be Jacques Chiracnak. Nem bontották le a tárlatot, egyszerűen nem engedtek be látogatókat. Olyan gyorsan zárták be, hogy még a kabátom is bent maradt. A Kecskeméti utcai Helikon Galériában pedig maga Aczél György záratta be a kiállításomat. Erre, azt hiszem, büszke lehetek.
– Politikai okok miatt?
– Sohasem politizáltam. A Helikonban volt egy videóművem, amit akkoriban nem tudtak hová besorolni. Egy „jóakaróm” aztán panaszkodott Aczélnak: minek ilyeneket csinálni.
– Annak sem volt politikai indíttatása, amikor kilépett a Magyar Művészeti Akadémiából?
– Büszke voltam arra, hogy az akadémia kíváncsi a véleményemre, hogy elfogad. Ugyanakkor nagyon megviselt 2012-ben a Műcsarnok körüli krízishelyzet. Éppen akkor volt ott a kiállításom, és rendkívül rosszul esett, amikor egyes aktivista kollégák poros, avítt tárlatként állították be, s odakintről egy performance keretében friss levegőt fújtak a munkáim közé. Közben a Szépművészetiben Cézanne-kiállítás volt, ahonnan a külföldiek átjöttek a Műcsarnokba és áradoztak, amiért olyan kortárs műveket láthattak Budapesten, mint az enyémek.
– A sértettsége elmúltával aztán visszalépett az akadémia tagjainak sorába.
– Hála Istennek újra jelöltek, s újra lehettem levelező, majd rendes tag, 1993-tól 19 éven át.
– Az ilyen konfliktusokhoz képest Mezőszemere, ahol él, a béke szigete.
– Azért azt nem mondanám, hiába kicsi falu, 1200 lelkes. Tudom, mivel képviselőként közéleti szerepet vállaltam jó pár évvel ezelőtt.
– Függetlenként?
– Ott mindenki független, még a polgármester is. A faluért dolgozunk. Oda nem érnek le az itteni csatározások. Mi azt várjuk már nagyon, hogy a Modern Falu Programból hozzánk is lecsorogjon pénz, például az utakra. Persze eddig is kaptunk, az előző évben több mint 100 millió forintot különféle beruházásokra. Ami gond, hogy nagyon nehéz lett megtartani a közmunkásokat, mert a versenyszféra elviszi az embereket. Mára ekkorát fordult a helyzet.
– Ezek szerint közel sem olyan ingerszegény a környezet, mint innen, a fővárosból én azt elképzeltem?
– Az attól függ, kinek mi az inger. Inger lehet a reggel, ha esős, ha napsütéses. Az alkony, a találkozások. Számomra mindez nagyon kalandos. Mindet elraktározom, idővel azután előveszem.
– Nem tűnik a fővárostól távol élő, elfeledett alkotónak, hiszen a kiállítása megnyitójára a szó szoros értelmében nem lehetett beférni, s most is, hétköznap délben, szép számmal látogatják a galériát.
– Ez csak részben köszönhető a képeimnek. A Kieselbach Galéria nagyon színvonalas, remek kiállítótér, az interneten is jól reklámozta a kiállítást.
– Azért valami köze csak van a nagy érdeklődéshez?
– Remélem.
NÉVJEGY
1952-ben született Mezőszemerén.
A Fiatal Művészek Stúdiója, majd a Vajda Lajos Stúdió tagja.
1980-ban, 1988-ban és 1999-ben képviselte Magyarországot a Velencei Képzőművészeti Biennálén.
A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán diplomázott.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen habilitált.
Tanít az Eszterházy Károly Főiskolán és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.
1989-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott.
1997-től érdemes művész.
2018-ban Prima díjat vehetett át.
A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
