– Akármilyen elismerést kap, a liberális sajtó azonnal közli, hogy az antiszemita Takaró Mihályt ismét kitüntette a kurzus. Ezeket a kirohanásokat hogyan éli meg?
– Nem reagálok rájuk, nem is foglalkozom velük. Aki ismeri a munkásságomat, tevékenységemet, az tudja, hogy ez ostobaság. Azokkal az írókkal és költőkkel foglalkozom, akik a magyar irodalmi kánonból 1945 után világnézeti okokból kiseprődtek. Nem tanítjuk Herczeg Ferencet, miközben Magyarország első Nobel-díjra jelölt írója volt. Nem tanítjuk Tormay Cécile-t, aki a két világháború között Horthy után a legismertebb magyar volt a világon, hiszen 1935-ben a Népszövetségben Madame Curie helyére, a francia külügyminiszter javaslatára választották meg a legnagyobb bizottság elnökévé. Az ő tekintélye, népszerűsége nemcsak írói, de politikusi szinten is töretlen. Ő volt az az írónőnk, akit mind a baloldali, mind a jobboldali irodalmi körök az 1910-es években tökéletesen elfogadtak és ünnepeltek. Nem tanítjuk Nyirő Józsefet sem, nem tanítjuk Wass Albertet, Szabó Dezsőt és még sorolhatnám. Vagyis a két világháború utáni irodalmi kurzus szinte minden olyan tagját, aki nem nyugatos volt, egyszerűen kisöpörték a magyar irodalomból. Ennek pedig az lett a következménye, hogy kialakult egy végzetes egyoldalúság. Én soha nem tagadom, hogy a nyugatos írók – a legjava természetesen –, mondjuk Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád vagy Juhász Gyula nemhogy európait, de világszínvonalút alkotott. A baj nem velünk van. A másik oldallal. Horváth János, a XX. század legnagyobb irodalomtörténésze azt mondta, nekünk nem az a dolgunk, hogy megmondjuk, mi az irodalom, mi az értékes és mi nem. Egy irodalomtörténésznek az a dolga, hogy felmutassa, a maga korában mit tartottak irodalomnak és mit nem. Vagyis harag és részrehajlás nélkül kell felmutatni egy korszak irodalmi kánonját, s tanítani is, legyen az keresztény-nemzeti vagy liberális szemléletű. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy értéket teremtett-e vagy nem. A probléma éppen az értékelvűség körül akad, hiszen az úgynevezett liberális oldal a mai napig azt gondolja, értéket csak ők teremtenek, gondolkodni csak ők gondolkodnak progresszíven; egyszerűen nem fér bele, hogy más is gondolkodhat jól, más szemszögből nézve a valóságot. Én úgy érzem, ebben a tekintetben pártatlan vagyok, hiszen József Attilát a magyar költészet egyik legnagyobb alakjának tartom, és ő kétségtelenül baloldali gondolkodású ember volt, de kit érdekel ez? Radnóti, aki zsidó apától, zsidó anyától született, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja. A két dolog tehát, világnézet és értékelvűség, teljesen független egymástól.
– Igen, de a Nyugatról egyesek szerint ön azt mondta, hogy egy jelentéktelen zsidó lapocska volt.
– Ez egyáltalán nem így hangzott el, ezt azóta is tévesen idézik. Hiszen ahol Babits vagy Kosztolányi megjelenik, az nem lehet értéktelen. Azonban miről van szó? Arról, hogy a Nyugatot, amikor a legnagyobb példányszámban jelent meg, a királyi Magyarországon, tehát még Nagy-Magyarországon, mindössze kilencszáz példányban adták ki. A 20-as évek végére, a nagy gazdasági világválság idejére a Nyugat becsődölt. Csak Móricz Zsigmond anyagi intervenciója mentette meg. Ezért lett Móricz és Babits társszerkesztő 1929 és 1933 között. A lap ugyanis ekkor elérte a mélypontot: 340 példányban jelent meg. Mondok egy ellenpéldát: az akkori nemzeti-konzervatív irodalmi folyóirat, az Új Idők heti harmincezer példányban látott napvilágot. Ha a 340-et és a 30 ezret összehasonlítjuk, akkor kiderül: noha a szám nem jelent automatikusan értéket és színvonalat is, de hogy mely irodalmi lap határozta meg a magyar polgári középosztály és értelmiség közgondolkodását, az nem kétséges. A Nyugatot Budapesten és néhány vidéki városban olvasták. Ezzel szemben nem volt olyan falu, ahol az értelmiség – pap, orvos, gyógyszerész, tanító – ne Új Időket járatott volna. Ez volt Magyarország első modern irodalmi lapja. 1894-ben, amikor Mikszáth biztatására és Herczeg Ferenc szerkesztésében elindult, akkor egy olyan modern újság született, amely akkor hazánkban még nem volt. Nagy súlyt fektettek a kulturális nevelésre. A leginkább réteglapnak tekinthető Nyugattal szemben a hatása össze sem hasonlítható. A számtalan jelentős író és költő között feltétlen említésre méltó Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Zilahy Lajos, akik mind az Új Időkben publikáltak.
– Milyen szerepet játszott a Nyugat a népi-urbánus vita kirobbantásában?
– Most a XXI. század Magyarországán élünk. Nem lehet nem észrevenni, hogy Budapest mindig másképp szavaz, mint az ország többi része. Ez száz évvel ezelőtt is így volt. No comment. Igen, a népi-urbánus vitát a Nyugat kezdeményezte. Pontosabban többek között Hatvany Lajos színikritikáin keresztül az irodalmi háborút. Mára már létrejött egy betemethetetlen árok. Nem is kell betemetni. Jól van ez így, akiknek az a fajta irodalom tetszik, azok olvassák azt, akiknek másfajta, azok meg olvassák azt a mást.
– Az a probléma, hogy a másik oldal mindig azt mondja, csak nekik vannak tehetségeik.
– Apropó tehetségek. Hadd mondjam el, hogy a mai magyar irodalom, a „főáram” – néhány üdítő kivételtől eltekintve – eléggé sekélyes. A slam poetry kultúrára gondolok például. Ez egy napi fogyasztású valami, az irodalom mcdonald’sos szendvicse. Komoly író vagy költő ennél azért magasztosabb célokat tűz maga elé. Mindig eszembe jut Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című verse. Nagyjából olyan ez, mint a „szervita rend” és a „rendszervita”. Nagyon hasonlít a két fogalom egymásra, de roppant mást jelentenek. Az irodalom leértékelődött az iskolában, leértékelődött a társadalomban, azért, mert nem akar eleget tenni a társadalom elvárásainak, amelyektől egyáltalán létjogosultsága van. Az irodalomnak mindig társadalmi funkciója is volt. Miután nekünk évszázadokon keresztül küzdenünk kellett a függetlenségünkért, ezért az írók, költők mindig érezték, hogy írni elkötelezettséget jelent. Ha Petőfit, Aranyt vagy Jókait olvas az ember, akkor azt látja: miközben hihetetlenül szórakoztató az irodalom, ugyanakkor üzenetei is vannak a társadalom számára. Vagyis meghatározza azt a morális és esztétikai keretet, amely mindig elrugaszkodás a hétköznapiságtól. Amikor az irodalom vagy bármely művészet képtelen elrugaszkodni a hétköznapiságtól, akkor nem ad többet, mint amennyit a hétköznapok. Ezeket én úgy szoktam nevezni, hogy „szösszenetpörcentés”. Amikor valakinek van egy jó ríme vagy van két mondata, és abból kerekít valamit, s aztán lelkesen ünneplik bizonyos körökben. De ez nem irodalom, ez nem művészet.
– Alkotnak még „hétköznapiságtól elrugaszkodott” módon?
– Nem az a baj, hogy az irodalom új utakon jár, mert nem lehet XIX. és XX. századi módon írni, egész egyszerűen azért, mert a XXI.-ben élünk. Most távozott tőlünk Kányádi Sándor. Soha nem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne tekintse a verset szentnek. Csak el kell olvasni a Valaki jár a fák hegyén című versét. Ha semmit sem ír azon kívül, akkor is a magyar irodalom klasszikusai között a helye.
– Akkor van még remény, hiszen ezt a verset a gyászhír bejelentése után perceken belül száz különböző formátumban posztolták a Facebookon.
– A számítógép, a Facebook, az internet idején egyszerűen a korszak mozgását kellene érzékeltetnie az irodalomnak. Akár még úgy is, hogy kifejezi annak a szörnyű, kaotikus voltát. Lehetetlen nem reagálni azokra a dolgokra, amelyek Magyarországgal történnek. Nézzük meg, a nyugati társadalmak hogyan jutottak el abba az identitásválságba, ahol ma élnek, amiért minden olyan ideológia, amelynek van valamiféle kultikus alapja, például az iszlám, mint kés a vajban, úgy megy át rajtuk. Miért? Azért, mert ők gyökeret vesztett társadalmak. Mindig a vallás teremt kultúrát. Mindig a kultuszból nő ki a kultúra. Ezért nevezzük keresztény kultúrának, amiben élünk. Az embereknek fogalmuk sincsen, hogy a keresztény kultúra azt jelenti például: nálunk vasárnap van szünnap. Nem szombaton és nem hétfőn. Nálunk az ünnepek – a húsvét, a pünkösd és a karácsony – mind a kereszténységhez köthetők. Az öltözködési szokásrendünket ez a vallás határozta meg. A férfi-nő viszony, ahogy ma élünk, a nő tisztelete a kereszténységből adódik. Amikor Jézust keresztre feszítik, akkor egy férfi és egy nő áll mellette, János és Mária. Liberálisék nagyon félnek ettől a fogalomtól, hogy keresztény kultúra, mert fogalmuk sincs róla, mit jelent.
– Alkotnak ma tehetségek a nemzeti oldalon?
– Természetesen létezik mai magyar nemzeti irodalom, ahogy mindig is létezett. Itt az a kérdés, hogy a 90 után kialakuló teljes nézetdiktatúra és ízlésterror képes-e ezt eltakarítani vagy nem. Ha azt mondom, hogy Döbrentei Kornél, vagy azt, hogy Nagy Gáspár, Jókai Anna, akkor a magyar nemzeti irodalom színe-javát soroltam föl. Na de hát nem őket tanítjuk. Úgy tűnik, hogy nincs is más, csak az, amit mondjuk Spiró, egy Esterházy meg a többiek képviselnek. Ez nem így van. Az etikai és esztétikai kereteket is a kereszténység jelölte ki az európai kultúrában. Amikor a művészet elfordult a kereszténységtől, a XX. század elején a valóság visszatükröződésének üvege menthetetlenül összetört, ezer apró darabra, és senki sem tudja soha többé összeragasztani. Ezek a tükörcserepek mindig csak részelemeket tudnak mutatni.
– A nemrég lezajlott ünnepi könyvhéten hangzott el egy meglepő adat: a frissen megjelenő kötetek 30-35 százaléka mese és gyerekirodalom. Ezek szerint az új generációkban, illetve a szüleikben nagy az igény az irodalomra?
– Amikor arról beszélünk, miként zajlik egy gyermek nevelése, nevelődése, személyiségének a kialakulása, akkor azt kell látni, hogy nagyon nem mindegy, mivel kezdünk. A magyar népmesék tökéletesen alkalmasak arra, hogy a magyar szellemben, magyar módra gondolkodó, írni-olvasni megtanuló gyerek megértse, hogyan nézzük a világot. Ha ezt kicseréljük valami mással, akkor konfliktus keletkezik a magyar nyelv és gondolkodás, illetőleg a magyar kultúra között. Ma leváltani, kicserélni készülnek a magyar kultúrát valami másra. Ez a mai írók és költők óriási felelőssége is. Ez nem játék. Aki ezt nem érti, az bűnt követ el. Látjuk ma Európában, hogy bizonyos erők népességcserére készülnek. Ez együtt jár a kultúracserével. Mindennek alapja a kultúra.
– Mit lehet tenni?
– Meggyőződésem, hogy Robert Schumannak, aki a modern Európa egyik megalapozója, igaza volt, amikor azt mondta: a XXI. századi Európa vagy újra keresztény lesz, vagy egyáltalán nem lesz. Ez az alternatíva. Alternatíva pedig csak egy van. Újra vissza kell térnünk a keresztény gyökereinkhez, ezt egyre többen ismerik fel az öreg kontinensen. Ez nem vallásosságot jelent csupán, sőt, néha egyáltalán nem azt. A keresztény gyökerek ugyanis kultúrát teremtenek, keresztény kultúrát. Az iszlám is megteremti a maga kultúráját. Az iszlám vallásból ered, hogy miként gondolkodik egy mozlim ember a nőről, a férfiról, a munkáról, az étkezésről, az Istennel való viszonyáról. A semmi nem teremt kultúrát.
– A másik meghatározó művészeti ág az ön életében a zene, közelebbről a kórusmuzsika. Sokan nem tudják önről, hogy negyven éve vezeti ugyanazt a kórust, Budapest XX. kerületében a Központi Református Egyház vegyes karát.
– Debussytől vette át Kodály azt a mondatot, amely meghatározó az életem során: „Ahol a szó hatalma megszűnik, ott kezdődik a zene.” Az ember olyan lény, aki egyszerre a földé és az égé is, ezért vannak dolgok, amelyeket földi eszközökkel – például szóval – nem nagyon tud kifejezni. Erre való a zene. Akkor születnek igazán nagy művek, amikor az ember ezt a kettős funkcióját használja művészként is. Arany János pedig azt mondja, hogy egyetlen mércéje lehet a művésznek, a tökéletesség. Ezért van, hogy Arany olyan kikezdhetetlenül tökéletes.
– Református lelkész gyermeke, az összes testvére teológiára járt. Ön miért nem a lelkészi hivatást választotta?
– A papság nem olyan, mint az asztalosság, hogy elhatározom, asztalos leszek. Az elhivatottság kérdése.
– Nem érzett elhivatottságot?
– Más iránt éreztem erősebbet. Ráadásul az én református hitem szerint létezik a világi papság is. Ami azt jelenti, bárki papja lehet az Istennek, aki arról bizonyságot tesz. Nem csak palástos papok léteznek. Én nem tartom magam papnak, sem ilyen, sem olyan tekintetben; a tanításra tettem föl az életemet. Az, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy tudok egy egész népet tanítani, televíziós sorozatok vagy könyvek által, ez egy csodálatos kiváltság.
NÉVJEGY
1954-ben, református papi családba született, már gyermekkorától tanár akart lenni
Első diplomáját Pécsett, a JPTE Tanárképző magyar–ének szakán, középiskolai tanári diplomáját a debreceni egyetem magyar szakán szerezte
1978-tól a budapesti Kossuth Lajos Gimnáziumban tanított
1999-től 2004-ig a fővárosi Lónyay Utcai Református Gimnáziumban egyetemi gyakorlatvezető tanárként dolgozott
2004-től 2009-ig a budapesti Fasori Gimnáziumban oktatott
2009 és 2015 között a vecsési Petőfi Sándor Katolikus Gimnázium tanára volt
A Károli Gáspár Református Egyetemen eszmetörténetet és irodalmat adott elő
Oktatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán
A Magyar Írószövetség választmányának tagja
2012-ben egyéni kezdeményezésére került be az új Nemzeti alaptantervbe Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső és Nyirő József
2013 óta a Kárpát-medencei Magyartanárok Egyesületének elnöke
