Nézni, ha van, hol. De nem nagyon van. Bár még mindig évente kétszáz dokumentumfilm készül, támogatás is van rá, a mozik mégsem játsszák őket, a televíziók is csak hébe-hóba, akkor is hajnalban és egyéb lehetetlen időpontban. Pedig ezt a műfajt nézni jó, hasznos és épülésünkre szolgál, akár még szórakoztat is. Igen ám, de akkor hol és hogyan nézzünk dokut? Az egyik megoldás a filmklub. Például olyan, amilyet a Magyar Művészeti Akadémia működtet, szeptembertől decemberig hétfő esténként a Premier Kultcaféban, 100 magyar dokumentumfilm (1936–2013) címmel. A válogatásban újdonságot hozó alkotások szerepelnek, a rangos lista az MMA honlapján található.
A filmklubok történetét Buglya Sándor, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának a vezetője eleveníti fel: „Néhány éve született meg az ötlet, hogy szenteljünk nagyobb figyelmet a magyar filmnek. A válogatás 53 játékfilmmel kezdődött el, majd folytatódott a száz dokumentumfilmmel.”
Filmesztéták és filmtörténészek véleményére alapozva született meg a lista. Az összeállítás természetesen nem törekedhetett a magyar dokumentumfilm történetének átfogó ismertetésére. A sorozat a progresszív irányzatokat, egyéni teljesítményeket mutatja be, olyanokat, amelyek ennek a műfajnak a lehetőségeit tágították, vagy épp tematikailag hoztak újat. A tematikus csoportokba osztott művek vetítése 2014-ben indult az Uránia Nemzeti Filmszínházban, most egy rövid technikai szünet után folytatódik a Kultcaféban. „Az MMA-filmklub szériája pontosan arra törekszik, hogy az ide bejövők közösségi élményhez jussanak, tehát együtt nézzenek filmeket – ismerteti az esemény többlettartalmát Buglya Sándor. – Ez nemcsak azt jelenti, hogy az emberek összeülnek arra az egy órára, amíg a produkció tart, hanem előtte és utána is beszélgetés zajlik, vagy az alkotó vagy valamilyen szakértő meghívásával. Beszélgetnek a filmről, a korról, a kultúráról, a stílusról, és ez szerintem nagyon fontos dolog. Minden film felértékelődik, ha arról diskurzust folytatnak. Az alkotások előtti rövid ismertetőt, majd a beszélgetést a közönséggel – ami nagyon érdekes szokott lenni – rögzítjük, és ezeket a dokumentációkat folyamatosan feltöltjük a www.mma-tv.hu oldalra.”
Péterffy András filmrendező, egyetemi tanár részt vesz a klub szervezésében. Vajon a friss élmények alapján milyen kép rajzolódik ki az elmúlt évtizedekről és a produkciókról?
„Ideológiai szempontból ugyan vannak bizonyos hullámzások, divatok és korszellemek, de azt kell mondanom, hogy a filmeseknek nem kell szégyenkezniük. Soha nem váltak, vagy hál’ istennek a többség nem vált propagandistává vagy valamilyen hatalom propagátorává. Voltak ilyen időszakok is, de lényegében a dokumentaristamorál mindig együtt jár a kritikai attitűddel. Magyarul, úgy szemléljük a világot, hogy közben nem minősítünk dolgokat, mert az a néző dolga lesz, mi csak felkínáljuk a történetet értelmezésre. Ebből a szempontból nem vizsgázott rosszul a magyar dokumentarizmus. A legnagyobb értéke a dokumentumfilm-készítőnek valójában az, hogy ráveszi a nézőt: megélje, feldolgozza, értelmezze a látottakat. Azt gondolom, a magyar dokumentarizmusnak az a legnagyobb erénye, hogy hagyja gondolkodni a publikumot, sőt erre készteti, sok esetben még provokálja is. A mű a nézőben fejeződik be – ha nem ott, akkor nem érintette meg.”
Felmerül a kérdés: ugyan kínálat nincs, de igény vajon mutatkozik-e a klasszikus értelemben vett dokumentumfilmekre?
Péterffy András vázolja a helyzetet:
„Azon dolgozni kell. Elplázásodott a világ. Nem divat manapság a dokumentumfilm, de azért akadnak kicsi közösségek, egyetemi csoportok, s ha van egy-egy tanár, egy-egy film iránt érdeklődő, akkor megteremthető az igény. Az az elvárás, amely a 60-as, 70-es években bennünk volt, amikor mindent tudni és látni akartunk, ami mozgott körülöttünk, az most nincs, most túl sok minden mozog körülöttünk. A fiatalok is másképp vannak kondicionálva. A dolgunk ma az, hogy ezeket a kondíciókat megteremtsük. Természetesen nem mehetünk át populárisba és nem készíthetünk áldokumentumokat, amelyek egyébként szórakoztatók, hanem értelmes, érdekes helyzeteket kell teremteni. A világ rendszerében a gyorskultúra futott be, az a felfogás, miszerint »tudok róla, de nem akarok elmélyedni benne«.”
Manapság az emberek zöme interneten néz filmeket, ennek ellenére nem nagyon találni dokumentumfilmes portálokat.
„Valóban az igazi non-fiction csatorna az a YouTube. Ha valaki jól kondicionálja a nézőket, akkor ők rátalálnak. Általában rövidebb dolgokat néznek meg az emberek. De ez jogi kérdés. Minden filmnek van egy forgalmazója, és ha egy produkció egyszer felkerül a netre, akkor soha többet nem adja le egyetlen televízió sem. Mindazonáltal az alkotó dönthet úgy, hogy feltölti a filmjét a YouTube-ra, olyan is akad, aki már eleve oda dolgozik. Jómagam is több filmemet feltöltöttem már. Kitartó és mélyre ásó kereséssel igazi kincseket lehet találni a világhálón” – magyarázza Péterffy András.