A szálak a végtelenben találkoznak

Jó mozgóképes múzeumban ülni. Rácsodálkozni elmúlt és jelenvaló dolgokra, helyzetekre, ismerős és ismeretlen sorsokra, az újságok címlapjai mögé lesni, rábámulni megrázó és felemelő eseményekre, azaz dokumentumfilmet nézni.

Nézni, ha van, hol. De nem nagyon van. Bár még mindig évente kétszáz dokumentumfilm készül, támogatás is van rá, a mozik mégsem játsszák őket, a televíziók is csak hébe-hóba, akkor is hajnalban és egyéb lehetetlen időpontban. Pedig ezt a műfajt nézni jó, hasznos és épülésünkre szolgál, akár még szórakoztat is. Igen ám, de akkor hol és hogyan nézzünk dokut? Az egyik megoldás a filmklub. Például olyan, amilyet a Magyar Művészeti Akadémia működtet, szeptembertől decemberig hétfő esténként a Premier Kultcaféban, 100 magyar dokumentumfilm (1936–2013) címmel.  A válogatásban újdonságot hozó alkotások szerepelnek, a rangos lista az MMA honlapján található.

A filmklubok történetét Buglya Sándor, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának a vezetője eleveníti fel: „Néhány éve született meg az ötlet, hogy szenteljünk nagyobb figyelmet a magyar filmnek. A válogatás 53 játékfilmmel kezdődött el, majd folytatódott a száz dokumentumfilmmel.”

Filmesztéták és filmtörténészek véleményére alapozva született meg a lista. Az összeállítás természetesen nem törekedhetett a magyar dokumentumfilm történetének átfogó ismertetésére. A sorozat a progresszív irányzatokat, egyéni teljesítményeket mutatja be, olyanokat, amelyek ennek a műfajnak a lehetőségeit tágították, vagy épp tematikailag hoztak újat. A tematikus csoportokba osztott művek vetítése 2014-ben indult az Uránia Nemzeti Filmszínházban, most egy rövid technikai szünet után folytatódik a Kultcaféban. „Az MMA-filmklub szériája pontosan arra törekszik, hogy az ide bejövők közösségi élményhez jussanak, tehát együtt nézzenek filmeket – ismerteti az esemény többlettartalmát Buglya Sándor. – Ez nemcsak azt jelenti, hogy az emberek összeülnek arra az egy órára, amíg a produkció tart, hanem előtte és utána is beszélgetés zajlik, vagy az alkotó vagy valamilyen szakértő meghívásával. Beszélgetnek a filmről, a korról, a kultúráról, a stílusról, és ez szerintem nagyon fontos dolog. Minden film felértékelődik, ha arról diskurzust folytatnak. Az alkotások előtti rövid ismertetőt, majd a beszélgetést a közönséggel – ami nagyon érdekes szokott lenni – rögzítjük, és ezeket a dokumentációkat folyamatosan feltöltjük a www.mma-tv.hu oldalra.”

Péterffy András filmrendező, egyetemi tanár részt vesz a klub szervezésében. Vajon a friss élmények alapján milyen kép rajzolódik ki az elmúlt évtizedekről és a produkciókról?

„Ideológiai szempontból ugyan vannak bizonyos hullámzások, divatok és korszellemek, de azt kell mondanom, hogy a filmeseknek nem kell szégyenkezniük. Soha nem váltak, vagy hál’ istennek a többség nem vált propagandistává vagy valamilyen hatalom propagátorává. Voltak ilyen időszakok is, de lényegében a dokumentaristamorál mindig együtt jár a kritikai attitűddel. Magyarul, úgy szemléljük a világot, hogy közben nem minősítünk dolgokat, mert az a néző dolga lesz, mi csak felkínáljuk a történetet értelmezésre. Ebből a szempontból nem vizsgázott rosszul a magyar dokumentarizmus. A legnagyobb értéke a dokumentumfilm-készítőnek valójában az, hogy ráveszi a nézőt: megélje, feldolgozza, értelmezze a látottakat. Azt gondolom, a magyar dokumentarizmusnak az a legnagyobb erénye, hogy hagyja gondolkodni a publikumot, sőt erre készteti, sok esetben még provokálja is. A mű a nézőben fejeződik be – ha nem ott, akkor nem érintette meg.”

Felmerül a kérdés: ugyan kínálat nincs, de igény vajon mutatkozik-e a klasszikus értelemben vett dokumentumfilmekre?

Péterffy András vázolja a helyzetet:

„Azon dolgozni kell. Elplázásodott a világ. Nem divat manapság a dokumentumfilm, de azért akadnak kicsi közösségek, egyetemi csoportok, s ha van egy-egy tanár, egy-egy film iránt érdeklődő, akkor megteremthető az igény. Az az elvárás, amely a 60-as, 70-es években bennünk volt, amikor mindent tudni és látni akartunk, ami mozgott körülöttünk, az most nincs, most túl sok minden mozog körülöttünk. A fiatalok is másképp vannak kondicionálva. A dolgunk ma az, hogy ezeket a kondíciókat megteremtsük. Természetesen nem mehetünk át populárisba és nem készíthetünk áldokumentumokat, amelyek egyébként szórakoztatók, hanem értelmes, érdekes helyzeteket kell teremteni. A világ rendszerében a gyorskultúra futott be, az a felfogás, miszerint »tudok róla, de nem akarok elmélyedni benne«.”

Manapság az emberek zöme interneten néz filmeket, ennek ellenére nem nagyon találni dokumentumfilmes portálokat.

„Valóban az igazi non-fiction csatorna az a YouTube. Ha valaki jól kondicionálja a nézőket, akkor ők rátalálnak. Általában rövidebb dolgokat néznek meg az emberek. De ez jogi kérdés. Minden filmnek van egy forgalmazója, és ha egy produkció egyszer felkerül a netre, akkor soha többet nem adja le egyetlen televízió sem. Mindazonáltal az alkotó dönthet úgy, hogy feltölti a filmjét a YouTube-ra, olyan is akad, aki már eleve oda dolgozik. Jómagam is több filmemet feltöltöttem már. Kitartó és mélyre ásó kereséssel igazi kincseket lehet találni a világhálón” – magyarázza Péterffy András.

Ezek is érdekelhetnek

További híreink