– Megvallom, nyilván az én tudatlanságom, de eddig nem igazán hallottam a Visegrád-díjról…
– Valóban kevéssé közismert elismerés ez, talán mert a visegrádi négyek tagországainak egymáshoz való viszonyrendszere sokfajta változáson ment keresztül. A díj felértékelődése a V4-ek EU-n belüli megerősödésének köszönhető. Mi mindenesetre nagyon örülünk neki. Fontos visszajelzése ez annak, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum az elmúlt ötvenkét évben nagyon komoly pályát futott be. Kis, lesajnált falumúzeum volt, ami 1967-ben egy tájegységgel alakult, s maradt is az húsz éven keresztül. 1997-ben azonban rohamos fejlődésnek indult, mára pedig méretével, látogatószámával együtt növekedett a társadalmi presztízse.
– Érdekes, épp 10 évvel korábban került a Skanzenhez, amelynek 1993-ban főigazgató-helyettese, egy évre rá megbízott főigazgatója, majd 1996-tól főigazgatója lett.
– Az összefüggést nem tagadhatom le. De talán az is fontos, hogy az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége alelnökeként (1999–2003), majd elnökeként (2003–2009) tehettem azért, hogy a Skanzen 1999-ben kiléphetett a nemzetközi porondra. A szövetség neve ellenére a világ minden tájáról tömörít skanzeneket, Ausztráliától Kanadán át Amerikáig.
– Izgalmas lehet az említett három ország néprajzi gyűjteménye, tekintve, hogy kiirtották, átnevelő táborba kényszerítették az őslakókat.
– Ezeket nem mutatják be. Én éppen akkoriban jártam Ausztráliában, amikor a kormány bocsánatot kért az aboriginalektől, akiknek a gyermekeit egészen a hatvanas évekig elvették a családjuktól.
– Azért a közép-európai skanzenek sem lehetnek érdektelenek, gondolok a szlovákra vagy a románra.
– Szlovákiában bemutatják a magyar hagyományokat, míg Bukarestben egyetlen egy csíki ház van, amit felgyújtottak. majd újjáépítettek. Talán ez az oka, hogy mi vagyunk a térségből az egyetlenek, akiket bevettek a nyugat-európaiak közé.
– Végül mivel érdemelték ki a mostani elismerést?
– A V4-es díj a nemzetközi odafigyelés egyik állomása, ami szól a tavalyi nagy, nemzetközi konferenciánknak, ahol az előadásomban kifejtettem, hogy mintha a kelet-európai szabadtéri néprajzi múzeumok megrekedtek volna a nosztalgikus falukép bemutatásánál. Hozzáteszem, ez a táncokkal, kézműves-foglalkozásokkal együtt túl romantikus képet mutat, hiszen a XIX. századi paraszti lét kevéssé volt idilli. Miközben a nyugati skanzenológia átcsapott egy olyan minőségbe, amely már nem az épületek, a régi technikák bemutatásáról szól, hanem a korabeli életstratégiákról, méghozzá a száz, ötven, húsz évvel ezelőttiekről egyaránt. A nemzetközi szinten és nálunk egyaránt gyakorolt múzeumpedagógia szerint a mögöttes tartalom megismertetésére – mint az ökolábnyom, a holisztikus világszemlélet, a természetközeli életmód – került a hangsúly. Ma a skanzen a szórakozva tanulás helyszíne, ahol megannyi, a társadalmat érintő kérdésre kaphatunk választ, olyanokra például, hogy miért van elidegenedés, öregkori elmagányosodás vagy miért fagynak meg az emberek.
– Ezek meglehetősen elméleti kérdések. Miként lehet ezeket tárgyi környezetben bemutatni?
– A Balaton-felvidék tájegységen áll Óbudavár falu templomának a másolata. Jó 3-4 évtizeddel ezelőtt gyűjtötték a munkatársaink az ottani népszokásokat. A -közelmúltban a település új, agilis polgármestere érdeklődött, hogy nincsenek-e nálunk olyan hagyományok, amiket megújíthatnának. Azóta felélesztették az úrnapi körmenetet. Így működik az élő történelem.
– Akár a táncházmozgalom esetében, ahol mára eljutottunk a visszatanításhoz: az adott tájegységek újra megtanulják az egykor gyűjtött, azóta elfeledett táncaikat, dalaikat.
– Pontosan. Ez lett mostanra az egyik legfontosabb feladatunk. Hozzáteszem, nem kizárólag XIX. századi emlékek elevenednek fel, mert a 2001-es beregi árvíz vagy a 2010-es kolontári katasztrófa épületei a mi adatbázisunk alapján épülnek újjá.
– A Skanzen alapítása egybeesik a táncházmozgalom indulásával. Ez nem véletlen, ugye?
– A hatvanas évek közepén indultak az első erdélyi tánc- és zenegyűjtések. A kommunista diktatúra, az internacionalizmus enyhülése azonnal magával hozta az egészséges nacionalizmust. A Skanzen alapításának egyik oka, hogy az urbanizációval viharos gyorsasággal pusztultak a rurális emlékek, másrészt a néprajzi muzeológiának szüksége volt egy olyan intézményre, amelyik a tárgyi gyűjteményt eredeti közegébe helyezi.
– Maradva a politikánál, a rendszerváltás környékén lódult meg a Skanzen bővítése újabb tájegységekkel, ami az ezredforduló után vett nagy lendületet. Ezek nem jöhettek volna létre jelentős állami támogatás híján.
– Külföldi útjaim során azt tanultam: bármilyen kicsink van – mint régen az egyetlen tájegység –, ha azt megtöltjük tartalommal, jönni fognak a látogatók. Ha van társadalmi támogatottság, lesz politikai akarat. Ha van politikai akarat, lesz pénz. Ha van pénz, tudunk fejleszteni, és ismét többen jönnek. Ma évente 200 ezer látogatót fogadunk, méghozzá hét hónap alatt úgy, hogy nincs Van Goghunk, csak parasztházaink a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal. Nem véletlen ez a mostani díj, s mint a falon látható (mutatja), számos elismerést kaptunk már, nemsokára pedig egy újabbal gazdagodunk.
A Család Éve. Gólyalábasok mutatványa
– Nem firtatom, majd a maga idejében hírt adunk róla, de megjegyzem, önöknek kedvez a mostani politikai klíma, amelyben kiemelten kezelik a nemzettudatunk erősítését, múltunk emlékeinek megőrzését.
– Egyetértve önnel, azért nem voltunk büntiben a nyolc év alatt sem, amikor nem polgári kormány vezette az országot. Engem (megbízott) főigazgatóként ért az 1995-ös Bokros-csomag sokkja, amikor is – ezt kevesen tudják – ötletszinten felmerült a Skanzen bezárása.
– Ehhez képest most épül az erdélyi tájegység.
– Igen, a korábbi hatvan hektárhoz képest vásároltunk még tizenöt hektár földet. Egyfelől szakmailag akkor lesz teljes a Skanzen, ha bemutatjuk az önálló erdélyi kultúrát, másrészt a mai magyar társadalom Erdély-képe meglehetősen zavaros. Tart a 23 millió romántól, vagy éppen a visszacsatolást emlegeti, úgyhogy mindenképpen rendet kell tenni a fejekben. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóival összeállítottunk egy kérdőívet, és az első kérdésre, hogy hányan laknak Erdélyben, meglepő válaszok születtek, amelyek szerint az ott élők 80 százaléka magyar. Ez egyszerűen nem igaz! Ezzel szemben az archaikus Erdély ma már nem létezik, a lakóival együtt eltűnt. Néprajzilag is fel kell dolgozni, hogy mi történt ezzel a kisebbségi létbe szorult nemzettesttel, ezért ezt 1920-tól napjainkig több mint 140 épülettel mutatjuk be. Egy csíkszeredai online újságnak adott interjúban azt a kérdést kaptam: elképzelhető, hogy majd a mi gyerekeink mennek Szentendrére megnézni, milyen volt régen Erdély?
– Ismét a népzenéből, néptáncból hozok példát: Szalonna és bandája már hosszú évek óta visszatanít Kárpátalján, ahol azóta szárba szökkentek a magyar táncházak.
– Érdekes állapot, hogy amit eddig felgyűjtöttünk, azt most visszaadjuk…
– Mondhatni, kötelességszerűen. Mi az, ami még vár önökre? Amit még meg kell menteni?
– 2001-ben a folkloristák és néprajzosok világszervezete Magyarországon tartotta konferenciáját. Azon egy svéd professzor előadásában kitért arra, hogy a történeti korok – őskor, ókor, középkor, újkor, legújabb kor – egyre rövidebbek lettek, s a jelenlegi civilizációs korszak nem lesz hosszabb, mint a winchesterünk élettartama. Amennyiben csak a XIX. századi paraszti kultúra átalakulását mutatnánk be, mint eleinte, akkor már nem léteznénk. A rendszerváltás előtti utolsó években rendeztek egy nagyon népszerű kiállítást, ahol a Rákosi-kor konyháját mutatták be, és a kollégák akkor sehol sem találtak olyan román öntöttvas, kék zománcú fazekat, ami abban az időben mindennapos volt. Fel kell gyűjtenünk tehát a tárgyakat a közelmúltból is.
– Nehezen tudok elképzelni egy panelházat a dusnoki szélmalom mellett…
– Norvégiában már áll egy négyemeletes bérház a skanzenben. A skanzen nem egy lezárt valami. Tény, a „fundamentalista” – ahogy én nevezem – néprajzosok az első világháborúig gondolkodnak. Mi nem, és erre jó példa az egy hónapja indult, a Debreceni Egyetem kihelyezett alkalmazott muzeológiai tanulmányok tanszéke. Már gyűjtjük az ONCSA-házakat (Országos Nép- és Családvédelmi Alap, a budapesti szűk bérházak helyett a 40-es években a külső kerületekben épített egyforma családi házak – a szerk.), a kockaházakat vagy TSZ-traktorállomásokat. Megjegyzem, téesztanyát kizárólag a Schleswig-Holstein-i skanzenben, Schwerinben, illetve az ukrán Kijevben őriztek meg Európa-szerte. A történelem makacs, ha valamit kihagyunk, nem mutatjuk be, ott parlag keletkezik.
– Az elmondottak azt mutatják, hogy a jövőben jelentősen átalakul a szentendrei Skanzen képe. Urbanizálódik?
– Azért nem. Már dolgozunk a X–XV. századi falusi világ feldolgozásán, mivel hallatlan gazdag ásatásokat folytatnak mostanság országszerte. Ezzel párhuzamosan gyűjtjük a XX. századot is. Már van málenkij robotot, sváb kitelepítést vagy kulákverést bemutató kiállításunk. De lesz háztájit, fóliasátras korszakot felelevenítő tárlat is, mert a kommunista rendszer ekkoriban engedte a magántulajdont, amely az első lépés volt rendszerváltáshoz. Másik nagy adósságunk a diaszpórában élő magyarság történetének feldolgozása. 2012-ben áthoztunk Pennsylvaniából egy burdosházat (boarding house, azaz panzió, ahogy az 1910-es évek amerikai magyar emigránsai nevezték – a szerk.) és itt az argentin ház a húszas évekből, amikortól az Egyesült Államok már nem fogadott több bevándorlót, s Dél-Amerikába kényszerültek a Magyarországról kitelepülők.
Borítófotó: A mosonmagyaróvári Lajta Néptáncegyüttes. Húsvéti hagyományokat elevenítenek fel a táncosok
