Önt kérték fel az augusztus 20-i tűzijáték zenéjének a megkomponálására. Hogyan fogadta ezt és miként valósította meg, hiszen ez sok szempontból kötött programzene?
Magyarország születésnapjáról még sohasem írtam dalt, már csak ezért is nagyon örültem, hogy adódott rá alkalmam. Ezzel a dallal indul és ezzel zárul a kompozíció, de ami közte van, az alapvetően egy instrumentális zene. Az sem akármilyen, mivel közben ágyúk is megszólalnak. Hatalmas ez a tűzijáték, nyilvánvalóan Európa egyik legnagyobbja, ezért óriási hanghatásokkal jár, így a muzsika erősen perkusszív alapú. Kaptam instrukciókat, vannak a tűzijátékban füstszünetek, mert hét-nyolc percenként a Duna völgye megtelik füsttel; akkor ott tudok lírával foglalkozni, ami nyilvánvalóan a szívem egyik csücske. Kiváltképp imádom a kemény muzsikát, így aztán ez egy ilyen hullámzó hangulatú mű lett. Elementáris erejű a tűzijáték. Csodálatos kihívás, ott helyben vagy félmillió ember megnézi, a televízióban meg bő egy-másfél millió, a Petőfi rádió sugározza az egész zenét, innentől nekem nagyon felemelő és megtisztelő a felkérés. Túl vagyok már egy-két kisebb-nagyobb projekten, de igazából ez nagyon erős kihívás.
Mikor látott először budapesti tűzijátékot?
Talán tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, azután soha többé. Azóta sem, mert a főiskolán megalakult a Ghymes együttes, és meglehetősen ünnepelt zenekar lettünk, s nyáron rengeteg helyre hívnak bennünket. Már 18-a, 19-e környékén sok a fellépésünk, sőt előfordult, hogy 20-án három koncertet adtunk. Velünk ünnepelnek a vidéki városok. Ez a dolgunk, meg akartuk, hogy így legyen.
Állami ünnepi zenekar akartak lenni?
Az állami ünnepek zenekara? Igen, természetesen. Boldogan. Magyar zenekar szerettünk volna lenni, inkább úgy mondanám. Az is lettünk.
Ön június 4-én, a nemzeti összetartozás napja alkalmából egy nyílt levelet intézett az anyaországi magyarokhoz Engedjetek magatokhoz! címmel, amelyben ezt írta: „Megint a Nemzeti Összetartozás Napja. Szép. Nagyon. Jobban kell, mint egy falat kenyér. Jobban! Én mondom, akit hárommilliomod-magammal kizártak Magyarországról. Igaza van Illyés Gyulának: magyar az, akinek fáj trianon. Így: kisbetűvel. Mert ez nem egy város, hanem egy tömeggyilkosság hitelesítésének a helye.” Miért fogalmazta meg ezt a levelet?
Én felvidéki vagyok, sosem éltem Magyarországon, vagyis sosem éltem Kis-Magyarországon, továbbra is Nagy-Magyarországon élek. Úgy hívnak egyesek: a legészakibb magyar. Felvidéken lakom, ott is laktam mindig, nem költöztem el Magyarországra. Bár sokan azt hiszik, hogy átköltöztem, de erről szó sincs, elmegyek koncertezni és utána hazajövök Galántára. Az ember fölvállalja a magyarságát és hozzászól, például a nemzeti összetartozás napján. Úgy gondolom, ha valamihez, akkor ehhez van okom és kutya kötelességem is hozzászólni, helyre kell néha tenni a dolgokat. Ez a szó, hogy magyar, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken egészen mást jelent, mint például Budapesten, de nem jó ez így. S ezért nekem erről beszélni kell. Amit Illyés Gyula mondott, hogy magyar az, akinek fáj trianon, ezt szerettem volna kibontani, mivelhogy úgy érzem, 18-tól 38 éves korig a mai generációkat ez nem érdekli, de nem is értik. Nem is tudják, mi történt. Abban, hogy a történelemórákon megfelelő súllyal esik szó róla, és hogy megfelelő könyvekből tanítanak, csak bízni tudok. Önmagában az érzés elsatnyul; én tudok szólni, mert kívülről látom.
Mit lehetne tenni még ön szerint?
Beszélni róla minél többet. Mondok valami érdekeset. Volt egy időszak, nyolc-tíz év, amikor a magyar néptánc és népzene nem volt látható a magyar televízióban, gyakorlatilag kihalt a médiából, de most úgy látom, visszajött a kultúránk. A leginkább ránk jellemző kultúra, az, amelybe rengeteg minden beletartozik, és ezt kell mondani, énekelni teljes erővel. Nyilvánvalóvá kell tenni. Nagyon szép és nagyon fontos mozzanatok vannak, s hasznosak is. Szerintem ez az út biztosan jó. Ezen kell továbbmenni, ezt nem szabad megszakítani, ez a lényeg, és akkor jó lesz.
Nem tudom, mennyire figyeli a magyarországi aktuális történéseket, de egyre több jobboldali véleményformáló fogalmazza meg, hogy jó lenne, ha a liberálisok által megnyomorított nemzeti kultúra kiszabadulna és szárba szökkenne.
Napi szinten követem, és nekem is az a meggyőződésem, magam is látom, hogy van ilyen problémánk. Elmondom egy saját élményemet. A Madách Színház már másodszor utasított el, ami önmagában még nem jelent semmit, de tette ezt úgy, hogy meg sem hallgatták, el sem kérték a darabot, a zenét. Nagyon kedvesen fogadott s beszélgetett velem az igazgató úr. „Tamás! De örülök, hogy bejött! Nagyon kellenek nekünk a magyar darabok!” „Na azt hoztam épp! – válaszoltam. – Dübörög, robog s nevet, de közben megszakad a szívünk. Csak meg kell hallgatni.” „Ja. Ezt most ne hagyja itt, de jöjjön máskor is.” Ha ez nem koncepció, akkor nem tudom, hogy micsoda. Viszont azoknak is igazat adok, akik azt mondják, valamit le is kell tenni az asztalra. Én leginkább úgy tudok használni, ha dalokat, verseket írok, és azok nem jók, hanem nagyon jók, piszok jók, a legjobbak. Ezen vagyok, és a közönség természetesen majd eldönti, így van-e. Napi szinten nem bocsátkoznék ebbe a vitába, drágább ennél az időm. Leteszem, amit tudok. Ha van fogadókészség – nagyon fontos nekem, mint minden alkotónak: van-e talaj, ahová vethetek –, és én azt tapasztalom, hogy van. A Nemzeti Színház például mindig nyitott arra, amit írok, most is várja az új darabomat. Már fölvázoltam az új tervemet Vidnyánszky Attilának, aki elfogadta, most ég a kezem alatt a munka.
Erről a darabról elárulhat valamit?
Sajnos erről nem mondhatok részleteket. A téma egyébként tényleg az utcán hever, onnan vettem, mai, egy óriási zenei dráma, egyelőre ennyit tudok mondani róla.
Negyven éve van a pályán; a munkássága elejét már megcsócsálta az idő, és jónak nyilvánította.
Valószínűleg átmentem valamiféle vizsgán. Egyébként érdekes dolog ez a zenészi, költői pálya. Most lehetne sorolni, hogy huszonöt lemez anyagát már megírtam, négy Arénát megtöltöttünk, a csodálatos Kossuth-díjat megkaptuk. De amikor jön egy ilyen fölkérés, hogy írjak Magyarországnak, Budapestnek – a világ egyik legszebb fővárosának – a születésnapjára harmincperces muzsikát, akkor elölről kezdem az életem. Ugyanis megint vizsgázom, most is vizsgázom, lehet, hogy ez tart edzésben, ez tart formában, olyan vagyok, mint a cápa, folyamatosan mozgásban kell lenni, különben meghalok.
Teljesen más műfajban is alkot, például az Üvegtigris 2. zenéjét is ön szerezte.
Ez nem eltérő munka. Amúgy Rudolf Péter a barátom. Egy csodálatos, tiszta ember, piszok nagy tehetséggel megáldva. Vele dolgozni már eleve nagy öröm. Úgy gondolom, az Üvegtigris az egyik szimbólum lett a magyar filmgyártásban, egy kultfilm. És amikor fölkértek a második rész zenéjére, az egy csodálatos kihívás volt. Egyébként aki ismer engem, a zenémet, az tudja, nem egyfolytában fáj a hasam, vannak szünetek, amikor jó nagyokat röhögünk. Az embernek egy élete van, szeretne megélni mindent. A színházak bejáratánál függ az a két maszk, nekem az nagyon fontos, alapvető hitvallásom. A kettő egy, az adja meg igazán a szépet és az erőt. Én imádom jól érezni magam a muzsikában is. Nem beszélve arról, hogy a jókedvű zenét a legnehezebb leírni. A tragédia, a líra jóval könnyebb, jókedvet muzsikálni sokkal nehezebb.
Nagyon nagy hangsúlyt fektetnek arra is, hogy neveljék a gyerekeket az önök eszközeivel, tehát zenével és költészettel. Olyannyira sikeres ez a tevékenységük, hogy már 1999-ben oktatási segédanyaggá nyilvánították a Bennünk van a kutyavér című albumot. Miért álltak neki a gyereknevelésnek?
Pedagógusnak képeztek ki minket. A nyitrai pedagógiai főiskolán alakult a zenekar. Én alapvetően pedagógus vagyok, így szinte adta magát, hogy gyerekeknek játsszunk. Mára ez erősen tudatossá vált; ha valami tudatos, akkor ez az. Hogy a magyar népzenével megismertessük a kicsiket, az alapvető, az az egyik legfontosabb. A gyereknek olyan fontos ismernie a saját zenei anyanyelvét, mint ahogy járni tud. Benne van a génekben, ez tudományosan bizonyított. A mi gyerekeink is kapják, már amikor a két sejt egyesül.
Visszatérve a nemzetpolitikára, úgy nyilatkozott egy helyen, hogy Európára jellemző a „hungarofóbia”. Mindig gyűlölik a magyart, mert túl erős.
Én ezt így tapasztaltam például Nyitrán. A főiskolán volt egy magyar mag, két-háromszáz diák. Összefogtunk és összezártunk, mert szó szerint verekedések voltak. Nem tetszett a szlovák fiúknak, hogy mi hogyan beszélünk, miként tanulunk. És akkor összezártunk. De ez szerintem nemcsak a Felvidéken van így, hanem Erdélyben is. Attól erősödik meg egy csapat, ha össze kell zárnia, tehát egymás hátának támaszkodva kell magunkat védeni. Ha beszólt valaki, akkor mindjárt öten szóltunk vissza. Így a félmilliós felvidéki magyarság erősebb tud lenni, mint a többség. Nekünk belülről kell támasztani a házfalat, hogy kívülről ne tudják bedönteni. Ha sokáig erőt fejtünk ki, ha belülről támasztja az ember a falat, akkor megerősödik a karja. S ezzel a lélek is így van.
És ezt európai szinten szintén így gondolja?
Ha valaki megnézi az európai nagyvárosokat, akkor tényleg a vesztükbe rohannak, kulturális öngyilkosságot akarnak elkövetni. És itt egy eklatáns példa: az unió a saját kisebbségei mellett miért nem áll ki? Ez valamiféle őskommunista undor, utálat, nem tudom. A lényeg az, hogy a saját kisebbségeit kész eldobni, és inkább vesz más, idegen minoritást. Ezért is örülök, hogy a Pro Minoritate-aláírások összegyűltek, mert innentől kezdve az EU vezetése kénytelen lesz kisebbségi törvényeket hozni. Már ha nem tántorog éppen. Már egy fűnyírót is kifejezetten veszélyes vezetni matt részegen, hát még egy földrészt… Hogy is van ez, kedves Európa?
Augusztus 12-én a Szent István parkban ad koncertet, szóló-összeállításával járja az országot, legalább hetente egyszer fellép Magyarországon.
Helyesebben szólva a Kárpát-medencében, nem csak Magyarországon.
Most éppen milyen műsort kap a közönség?
Az egyik fele zene, a másik irodalom. Felolvasom egy novellámat, egy versemet, új és régi alkotásokat. Beszélgetünk magáról az írásról is, általában jó hangulatban. Nagyjából egyórás a műsor. Nem szeretném megélni, hogy azt mondják: nagyon jó volt a buli, Tamás, csak nagyon hosszú. Sokkal jobb azt hallani, hogy nagyon jó buli volt, csak túl rövid, még hallgattam volna.
