Az ember inkább sósavas iróniát, de legalábbis kacagtató torzképet várna egy karikatúrától, ám mint Gaál Tibor T-Boy Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett portrékarikaturista mondja, nem ez volt a célja, másrészt ezek portrékarikatúrák a Nagy magyarok sorozatból, amelyekből a Budai Klub-Galériában nyílt szórakoztató tárlat.
„Mindig érdekelt a történelem, és a drága gyermekem adta az inspirációt, amikor Gárdonyi Gézát kellett olvasniuk – meséli Gaál Tibor. – Azt láttam, hogy fogalmuk sincs a gyerekeknek, ki az a Gárdonyi, ki az az Ady Endre, csak szigorú portréfotókat, litográfiákat látnak róluk. Talán többet ad egy tisztelettel készített, ám humorral átitatott karikatúra. Ez késztetett arra, hogy a fiatalságnak kezdjek el rajzolgatni, hogy így is megismerjék a nagy elődeinket.”
A kiállítást Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalom- és művészetkritikus nyitotta meg, akitől egy kis műfajelemzést kértünk.
„A portré esetében az illetőnek – ez lehet kisember, nagy ember – a fizimiskáját kell megformálni. A karikaturista nemcsak az illetők fizimiskájával foglalkozik, hanem mindenféle üggyel. Gaál Tibornak is vannak olyan rajzai, amelyek a karikatúra más formáját mutatják. A portré azt jelenti, hogy az arcba bele van kódolva a tudás, a szépség és az életmű együtt. Ami érdekes nála: a torzítás inkább az alakon belül van, az arcnak a szépsége és a jellegzetessége tükröződik. Nagy játéktér az arcon a szakáll és a bajusz. Az egyiknek kunkori, a másiknak lekonyul – ez az arc fő jellemzője, Petőfitől Mikszáthig. A másik a szem. Csillogása vagy félig lehunyt állapota, távolba néző szemek. Ez a két dolog, amely az arc jellegét meghatározza.”
Gaál Tibor a Nagy magyarok sorozat darabjaival egy művelődéstörténeti játék alapjait már megteremtette. Ezek az arcok pár soros életrajzzal műveltségi kártyák is lehetnek. A cél az lenne, hogy a magyarság jellegzetes arcai együtt legyenek, s minél többen megismerjék őket.
Gaál Tibor kortársakról készülő sorozatait megnehezíti a karikatúrától való félelem az emberekben, akik nem szívesen ülnek modellt neki. „A rendszerváltás után mindenki besavanyodott, meg vannak rémülve, hogy ne, ne, rólam isten ments – így a művész. – Pedig humorra mindig szükség van. Wittner Mária mesélte egyszer nekem, hogy ha a börtönben nem hülyültünk volna, egészen biztosan megőrülünk.”
Gaál Tibor másik fájdalma, hogy manapság a karikaturisták jószerével az asztalfióknak dolgoznak. „Én még nem szólhatok egy szót sem, rendszeresen jelentek meg rajzaim a Magyar Időkben, immáron Magyar Nemzetben. De a komputervilág lassan megöli a papíralapú műveket.”
Nem véletlen, hogy most készülő sorozatában a „kütyüvilágot” figurázza ki.
