Pedig ha össze akarnánk állítani a magyar beat és rock történetét azokból a felvételekből, amelyek megjelentek, nagyon csonka képet kapnánk. Hiszen a megírt, feljátszott zenék, dalok nem kevesebb mint 65-70 százaléka egyáltalán nem jelenhetett meg. Ezek egy része különböző szalagokon, kazettákon maradt meg a zenészeknél, rajongóknál. Koncert-, házistúdió-, lemezgyári „kimaradt” felvételek immáron digitalizált hordozókon pihennek egy családi ház szobáiban, arra várva, hogy közkinccsé váljanak. Monostori Péter katonai szakíró, publicista és Csiga Sándor zenész, költő, szövegíró, az archívum kiötlői és működtetői Bencsik Sándor gitáros-zeneszerző barátjuk unszolására a 80-as évek elején kezdték a gyűjtést és az anyagok feldolgozását.
„Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár…” A zöld, a bíbor és a fekete 1982-es születése óta a magyar rockzene egyik himnuszává nőtte ki magát, közel hetven banda játssza ma is. Igazi rocktörténelem, de nem halott anyag. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint egy gyönki eset, ahol az általános iskola tavalyi farsangi bálján az iskolai kórus is műsorára tűzte. Az énektanár Csiga Sándort, a szöveg íróját is megkereste, és egyetértettek abban, hogy hasonlóan más könnyűzenei „termékekhez”, a múlt század rockzenéjének szintén a tananyagban a helye, hiszen egykor ez volt a fiatalság egyik fontos önkifejezési eszköze. „A begyűjtésen, feldolgozáson, megőrzésen túl az üzenet átadása az utókornak is jelentőséget ad a munkánknak – véli Csiga Sándor. – A gyönki felvételt Schuster Lóránt feltette a legnagyobb videómegosztóra, és több mint egymillióan nézték meg. Ezeket a felvételeket el kell vinni az iskolákba. Már most is az oktatás részét képezik Bródy János-, Adamis Anna-, Huszár Erika-, Horváth Attila-szövegek, már a Kispál és a Borz is helyet kapott Lovasi András szövegein keresztül. Ezek nagyon értékes dolgok, de csak egy szeletét adják vissza a kornak. A rockszövegek nagyon kemény üzeneteket hordoztak, amikor ott volt a vasfüggöny, és azt le kellett bontani.”
A gyűjtés úgy kezdődött, hogy a magyar rock legendás alakja, Bencsik Sándor (P. Mobil, P. Box) átadta az archívum működtetőinek saját pótolhatatlan archívumát. A munka egy ideig szünetelt, majd a 90-es évek elején új lendületet kapott. „Megismertük a nyugat-európai bootlegkultúrát, ami azt takarta, hogy ha valaki mondjuk a 70-es években felvételt készített egy koncertről, azt később kiadták bakelitlemezen. Ez a kultúra odáig jutott, hogy egyes zenekaroknak, például a Led Zeppelinnek majdnem minden koncertjéről van egy többé-kevésbé jó minőségű felvétel. Az archívumra visszatérve, a munkához jó alapanyagot szolgálhatnak azoknak a zenekaroknak a házi vagy koncertfelvételei, amelyek nem kaptak lemezkészítési lehetőséget, vagy itt vannak a letiltott lemezek stúdiófelvételei. A 90-es évek elején nekiálltunk összegyűjteni ezeket a lappangó anyagokat, sokszor már olyan állapotban, hogy egy-egy lejátszás után gyakorlatilag elpusztultak – emlékszik vissza Monostori Péter. – Ennek a nagy mennyiségű anyagnak a kezelésére ki kellett dolgozni egy szakmai protokollt, amihez – mivel akkor hazai példák nem voltak – tanulmányoztuk a nagy nyugat-európai gyűjteményeknél, a BBC-nél, a Bundesarchivnál, valamint a Smithsonien Intézetnél alkalmazott technikákat és módszereket. Az elméleti és gyakorlati tapasztalatok alapján építettük fel a saját fájlrendszerünket, amelyben a digitális változatokat őrizzük. Az egyes felvételek percek alatt kikereshetők és lejátszhatók.”
Bizonyos vélekedések szerint a Kádár-féle „legvidámabb barakkban” kicsit jobban szabadjára engedték a rockzenét is, ugyanakkor ott volt a Sanzonbizottság, a Hanglemezgyártó Vállalat cenzúrája, és még sokan mások is beleszóltak abba, hogy végül mi hangozhassék el, jelenhessen meg. Vajon mennyiben lett volna más a 70-es, 80-as évek rockzenéje, ha mindezek nincsenek? „A P. Boxnál is vannak olyan átiratok, amelyek nem vagy másképp jelentek meg. Például, hogy ne menjünk messzire, A zöld, a bíbor és a feketénél, amikor még az átkosban, 83 elején a kislemez elkészült, akkor én azt írtam, hogy »dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák«, de ezt természetesen Erdős Péter kihúzatta – meséli Csiga Sándor. – Vikidál Gyula volt bent az átvételnél, és hogy mentse a menthetőt, beírta, hogy »dörögve zúgnak a betonon mámoros éjszakák«. Ettől nekem a hajam szála az égnek állt, mert hát hogy zúghatnak mámoros éjszakák a betonon. De az eredeti nem ment át, mert félreérthetetlenül arra utalt, hogy oroszok zúgnak tankkal a betonon az újpesti éjszakában. Tehát eléggé torz kép az, amit a megjelent lemezek alapján az utókor meg tud ítélni. A lényeges dolgok, amelyek az akkori pártállami, az Aczél György-féle szűrőn nem mentek át, csak koncerten szólaltak meg. Nem maradtak meg hivatalos felvételen, viszont underground módon léteznek, s még ma is fellelhetők. Nagyon sok értékes dolog van köztük.”
A gyűjtemény készen áll az intézményesülésre, már csak az hiányzik, hogy valaki befogadja. Monostori Péter bizakodó: „Reményeink vannak arra, hogy ebből egy közgyűjteményt csinálunk, és így ki tudjuk nevelni intézményi keretben a saját utódainkat, hiszen mi sem élünk örökké. Mivel mi azt gondoljuk, hogy ez egy nemzeti kincs, ez a XX. századi magyar kultúra szerves része, a népzenéhez hasonlóan nem pusztulhat el. Már állami elképzelésekkel is találkozott a miénk, tehát valószínűleg létre is jön majd ez a fúzió. Több XX. századi zenei ág, zenei mozgalom és azok művelői is megkapták már a nekik járó erkölcsi és anyagi támogatást, a rockzene eddig kissé háttérbe szorult.”
Borítófotó: Bódy Magdi. Az ős-generál koncertjén az első magyar rockfesztiválon
