A Három Tenor mellett Luciano Pavarotti állandó dirigense volt, valamint megszámlálhatatlan óriási sikerű opera-előadásé. A világszerte ismert Janos Acs, Olaszországban élő magyar karmesterrel életéről, az olasz operák titkairól, a három tenorral folytatott munkáról és érintőlegesen a bolognai spagettiről is beszélgettünk.
– Igazi különlegességgel, nagyzenekari világpremierrel, Leoncavallo Rekviemjével érkeznek a Tavaszi Fesztiválra. Ez egy befejezetlen mű. Miben változott?
– Egyrészt befejeztük, másrészt a bátyám áthangszerelte nagyzenekarra. Megtaláltuk Milánóban és Luganóban, a Leoncavallo-emlékhelyeken azokat a dokumentumokat, amelyek egyértelműen válaszolnak azokra a kísérletekre, amelyeket ő végzett, miután a művet félretette. Az első két tétel és a Benedictus megvolt eredeti változatában, de érdekes módon kamarazenekari összeállítást választott. Hogy miért tette félre, azt nem tudjuk, de három operájában is olyan zenei anyagot találtunk, amely eredeti formájában a Rekviemet tartalmazza. A főszereplő a bátyám, Jozsef Acs, mert én csak anyagot hoztam neki Milánóból. Ő Luganóban újabbakat talált, s ezt a művet a Rekviem teljes szövegére áttette, és elkészült a nagyzenekari változat. Azért lesz világpremier, mert ebben a verzióban ez még nem hangzott el. Ehhez egy zseni kell, mint az én bátyám, aki ezt az anyagot össze tudta szedni ezekből az operákból. Olaszországi bemutatója is lesz ennek a műnek Pavarotti halála 12. évfordulójának előestéjén, tehát szeptember 5-én, a Modenai Pavarotti Színházban.
– A történeteiből az derül ki, hogy a bátyjával jó testvérek, kiskorukban is nagyon sokat voltak együtt. Például a bátyja révén ismerte meg személyesen Kodály Zoltánt.
– A bátyám kivételes talentum, Kodály az ő és Perényi Miklós számára alapította meg a különleges tehetségek osztályát a Zeneakadémián, tehát tizenhárom évesen kezdte a felsőfokú zenei tanulmányait. Én gyerek voltam, de Kodályra még én is emlékszem, mert többször voltunk nála. A testvérem rendkívüli zongorista, orgonista, zeneszerző. Én viszont operakarmester vagyok, tehát más a világunk, amely által ki tudjuk fejezni magunkat, ettől függetlenül nagyon szeretjük egymást. Megadatott ez a kegyelem, hogy nincs semmifajta irigység, rivalizálás, egymást magunkhoz nem hasonlítjuk, hanem a zeneszerzőhöz. Mi csak eszközök vagyunk, az előadóművész csupán egy eszköz, Isten és az ember között közvetít. Ezt mindig szem előtt tartom, és ez mindkettőnknek a mottója.
– A bátyja 1972-ben kezdett Németországban dolgozni, ön húszévesen, 1974-ben disszidált. Miért pont Olaszországban kötött ki?
– A budapesti Opera gyerekkórusában énekeltem tíz évig, ami meghatározó volt egész életemre, mert az volt az egyik legkiemelkedőbb korszaka a Magyar Állami Operaháznak. Abban az időszakban a kor legnagyobb olasz énekesei jelentek meg, mindenki fellépett, aki élt, csak Callast nem tudták elhozni Budapestre. Én egy olyan időszakban éltem az Operaházban, ahol az utolsó igazi zeneigazgató Ferencsik volt. Ő méltó volt ezekhez a nagy olaszokhoz, minden előadást ő vezényelt. Én az operára születtem, ez egyértelmű.
– Az opera pedig Olaszországban született…
– Az operát ott kell megtanulni, ahol született, a nagy egyéniségekből csak ott tudunk meríteni. Nekem megadatott, hogy a legnagyobb olasz karmesterek mellett dolgozhattam, először mint zongorista, utána mint asszisztens. Ez hatalmas kegyelem. Olaszországban felvettek mindenhová, ahová jelentkeztem, viszont Magyarországon a Zeneakadémiára nem. Ennek nyilván politikai okai voltak, mert édesapám katolikus és antikommunista tanár volt. Tehát a mi családunkra soha nem néztek jó szemmel. A bátyámat is addig hagyták békén, ameddig nagykorú nem lett, akkor be kellett volna lépnie a pártba. De ezt édesapám sem tette meg, amiért hálásak vagyunk neki. Ilyen kompromisszumot nem köthettünk, s a hitünket sem tagadtuk meg, ezért viszont máshová kényszerültünk az életben.
– Ön Olaszországban hamar otthonra talált.
– Rendkívül boldog vagyok, köszönöm a Jóistennek, ez volt a legnagyobb kegyelem, így végül is nem lettem áldozata a kommunizmusnak. Azonban nehéz dolog ez, amit csak az tud, akit évtizedeken keresztül gyötör a honvágy. Ráadásul a családomat sem kímélték. Édesanyámat se, édesapámat se. Ezt ők nagyon megszenvedték. Én az egész életemet csak megköszönni tudom a Jóistennek. Dolgoztam az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában is, több helyen voltam zeneigazgató, ilyen értelemben az életem soha nem tört meg.
– Luciano Pavarottihoz különleges kapcsolat fűzte. Hogyan alakult ki a barátságuk?
– Az ő felesége művészeti ügynök volt. Különlegesen indult a karrierem Olaszországban, mert nagyon jól érzem az olasz operát. Egy olasz sem érzi jobban. Az asszony föl akart venni az ügynökségébe, de ennek az volt a feltétele, hogy Pavarotti megismerjen. Mindenkit meghallgatott. Eljött az egyik előadásomra, pont Mascagni Magyarországon ismeretlen operáját, a Fritz barátunk című művet vezényeltem. Ő is csodálkozott, hogy milyen jól érzem ezt a zenét. Meghívott magához, először mint zongoristát, és meghallgatott. Én akkor már hála istennek jó néhány évet végigzongoráztam különböző nagy olasz színházaknál. Kialakult a kölcsönös rokonszenv. Kevesen kísérik jól az énekeseket, ezt álszerénység nélkül mondhatom. Ő úgy szeretett énekelni, ha szabad lehetett. Egy olasz operában az a dolga a karmesternek, hogy minél jobb állapotba hozza az énekest. És én ezt mindig meg tudtam tenni. Amikor megkaptam az első lehetőséget, hogy vezényeljem, akkor azt mondta: mostantól felváltva fogom dirigálni az addigi karmesterével. Majd az életébe is bekerültem, 1990-től egészen 2007-ben bekövetkezett haláláig. Sok kurzust csináltam vele – amikor már kevesebbet énekelt, akkor tanított.
– Van még valami, amiért önt a szakmában és a közönség részéről is sokan irigyelték: A Három Tenornak ön volt a karmestere.
– Hát az újabb isteni csoda, mert Zubin Mehtával kezdődött ez a dolog, de vele anyagi problémák merültek fel, mivel ugyanannyit akart, mint a három tenor, és ezt az impresszárió sokallta. Utána James Levine-t, a Metropolitan fő-zeneigazgatóját választották, aki már mindhármukkal dolgozott. Egy végtelenül nagy tudású ember, én a negyedét sem tudom annak, amit ő, viszont az előadásokon jobb vagyok nála. És itt megint a gondviselés szólt közbe, mert a három tenor menedzsere egy magyar ember, Rudas Tibor volt. Ő egyben Pavarottit is menedzselte, ezért Lucianónak ebben szintén meghatározó a szerepe. És így megszületett ez a fantasztikus dolog, amely az operatörténelemnek szerintem meghatározó fejezete. Akkorra mind a három tenor annyit letett már az asztalra a világ operatörténetében, hogy nem volt köztük sem feszültség, sem féltékenység, sem irigység, sem konfrontáció. Ez volt a csoda, így mind a hárman a legtöbbet tudták adni magukból.
– Milyen volt velük dolgozni?
– Egészen különleges. Emberileg is. Mindig jó volt a hangulat, minden percet áthatott egymás tisztelete. Ők már tudták szeretni egymást, mind a hármójuknak más volt a kvalitása. Pavarotti volt a „hang”, egyértelműen az olasz bel canto megtestesítője, Domingo volt a muzsikus, egy komplett ember, és Carrerasnak volt a legnagyobb szíve, a legnagyobb lelke is, mert azért a leukémiából kijönni nem akármi. Aki a halálból visszatér, az azért tudja, miről van szó.
– Ha egy kulisszatitkot elárulna: hogy néztek ki az esték a koncertek után? Leültek közösen vacsorázni, egy jót beszélgetni, vagy mindenki ment a maga dolgára?
– A koncert után mindig volt egy kis közös program, azután mindenki ment a saját embereivel. Én mindig Pavarottival voltam mint az ő karmestere, Luciano pedig szeretett félrevonulni a koncert után a szállodának arra az emeletére, amelyet teljes egészében kibérelt. Ott volt egy embere, aki elkezdte főzni a finom olasz estebédet. Mindig voltak protokollvacsorák; ott tizenöt perc után felállt az asztaltól, és azt mondta, hogy akkor most tényleg menjünk vacsorázni. És ettük a bolognai spagettit, a pármai sonkát, a csodálatos parmezán sajtot, s ittuk a sok jó olasz bort. Ő nagyon szeretett kártyázni, hajnali négyig ez volt az időtöltés, és hagyni kellett, hogy nyerjen, mert máskülönben dühös lett és nem tudott jól aludni.
– Ön azért világszerte elismert művész, mert az olasz opera egyik legelhivatottabb és legsikeresebb tolmácsolója. Monteverdi óta tart az olasz opera világraszóló népszerűsége. Van olyan felmérés – bár ezt azért talán óvatosan kell kezelni –, amely szerint a világ operaházaiban játszott első tíz darabból hat olasz. Mit tud az olasz opera, amely elkezdődött a XVI. század végén, a XVII. század elején, és ami miatt a hatása töretlen, a sikere nem halványul?
– Én csak a személyes véleményemet mondom. Szerintem az emberi érzéseket, az örömöt és a szenvedést a legegyszerűbb formájában az olaszok tudják kifejezni. Természetes a nevetés, a sírás, a szerelem, a természet csodái. Azért ne feledjük el, hogy nem véletlenül Itália az európai kultúra egyik bölcsője. Az ottani emberek is kiváltságosak, mert náluk az első helyen szerepel az élet. Tehát nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Az olasz léleknek tudható be az a dallamvilág, amely erősségében teljesen egyetemes. Az operát Dél-Afrikában szeretik a legjobban. Vezényeltem Denverben, Dél-Amerika-szerte, most Ecuadorban voltam. Ez nem mondható el sem a németekről, sem a franciákról. Náluk már más dolgok dominálnak. A franciák mostanra liberálisok, a németekről meg ne is beszéljünk, az már egy egészen más világ. És még egyet hadd mondjak: az olasz operák morális töltetűek. Nincs olyan, amelyiknek ne lenne valamilyen pozitív morális kicsengése. A halál is egy pozitívum, mert vagy a szerelemért, vagy a barátomért, vagy a hazámért halok meg, tehát olyan áldozatot hozok, amelynek értelme van. És szerintem nagyon sokat számít az olaszok hite is. Ebben nagyon egyedülállók, az olaszok kilencven százalékának a hite nem kérdés. És ez a zeneszerzőikre is igaz.
José Carrerasszal. „neki volt a legnagyobb szíve, a legnagyobb lelke”
