Az Európai Unió Magyarországgal és Lengyelországgal szembeni eljárásai a jelenkori próbakövei lehetnek az ezeresztendős lengyel–magyar barátságnak. E történelmi léptékű s a történelemben egyedülálló kapcsolattal Sutarski Konrád tanulmányokban és könyvekben egyaránt foglalkozott. Beszélgetésünk elején is leszögezte, hogy közös történelmünk ezeréves, majd vázolta az előttünk kevéssé ismert lengyel őstörténetet.
Nem lehet tudni, mikor kezdődött a lengyel történelem. Hivatalosan a X. században, de pontos dátumhoz nem köthető, miként a magyar sem. Azt megelőzően az országot Lechiának hívták, első vezetője, Lech után. Erről ázsiai történészek írnak, valamint Prokosz X. században élt krakkói püspök, akinek az írását a XVII. században fedezték fel, de a hivatalos álláspont szerint az hamisítvány. Az említett dokumentumok alapján a lechiták impériuma már az ókorban létezett.
Az író-történész reméli, hogy miként a finnugor elmélet megdőlt Magyarországon, úgy Lengyelországban is elkezdődnek végre hasonló őstörténeti kutatások, amelyeket megnehezít, hogy I. Mieszko fejedelem, az államalapító, akár nálunk Géza fejedelem, 966-ban beengedte a német hittérítőket, akik megsemmisítették az őket megelőző történelem emlékeinek zömét.
Elgondolkodtató, hogy a VI. században indult szláv népvándorláskor – amelyben a lengyelek nem vettek részt – kialakult szláv tengerben a magányos avarokat követő magyarokat választották barátnak, s nem például az ukránokat, akikkel fél évezreden keresztül volt közös, 1,1 millió négyzetkilométeres országuk. Ez körülbelül háromszorosa a mostani Németország területének.
Sutarski Konrád úgy fogalmazott: más a testvériség és más a barátság. A barátság többet jelent a testvériségnél. A testvérek között előfordul viszálykodás, barátok közt ellenben nem. Példaként hozta, hogy az ukránok a II. világháborúban lengyel pogromokat szerveztek, végeztek 100-120 ezer emberrel. Míg vezetőjüket, a szovjetek ellen, a független Ukrajnáért a nácikkal szövetkező Sztepan Banderát az ukránok nemzeti hősnek tartják, a lengyelek gyilkosnak.
Kelet-Közép-Európában a történelmi események, személyek ellentétes megítélése a szomszédos országokban közel sem ritka, elég csupán a jövőre százesztendős trianoni diktátumra gondolnunk. Az ezzel kapcsolatos tapasztalata különösen érdekes a Lengyelországban született történésznek. Amikor lengyeleknek igyekszik elmagyarázni, miért él a mai napig a magyar emlékezetben és a zsigerekben Trianon, azt mondja: képzeljék el, ha Lengyelország déli fele, Krakkóval, Częstochowával – a lengyel Csíksomlyóval – és Wadowicével, Szent II. János Pál pápa szülővárosával együtt más országba került volna. Egyébként Közös fényeink című, 2014-es esszékötetében kitér a trianoni békeszerződésre. A történelem gyakorta szolgál témaként a verseinek. Sok kommunizmusellenes költeményt írt az ötvenes évektől kezdve, amelyeket csak jóval később tudott kiadni. Lengyelül ír, magyarra pedig a korszak legjelesebb költői fordították, fordítják. Szerencsésnek mondhatja magát, amiért ellenőrizni tudja a fordításokat, finomításokat, pontosításokat kérve. A magyarországi lengyel iskolák számára is írt, kibővített Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal című könyve januárban megjelenik magyarul. Jelenleg egy esszéket, verseket tartalmazó, globalizmus elleni köteten dolgozik.
Úgy tartja, három totalitárius rendszer tette tönkre Európát: a kommunizmus, a nácizmus és a globalizmus. (Ráadásul a nyugaton élők abban a rendszerben nevelkedtek fel, amelyik mostanra eljutott a genderizmusig.) Nem véletlenül mondják, hogy Nyugat-Európa feladta magát. Ez a folyamat nem most indult, hiszen városaikba már a hetvenes évek végétől költöztek a migránsok, velük végeztették azokat a munkákat, amelyeket a németek már nem vállaltak. A bűzlő mellékhelyiségben török néni ült Münchenben. Akadtak, akik beilleszkedtek közülük, a többiek gettót hoztak létre a városok körül. A nyugati országok – az egykori gyarmattartók – olyan állapotokat hagytak a leigázott területeken maguk mögött, amelyek következtében jelentősen megromlott az életminőség, az életmód természetes formái, ezért az őslakosok elindultak Európába. A befogadási hajlamot csak erősíti a liberalizmus, amely jelenleg csak a torzulása a XVII. századi értelemben vett önmagának.
Már Ausztriában is vannak olyan iskolai osztályok, ahol a diákok fele bevándorló szülők gyermeke. Ráadásul Nyugat-Európában már annyira megszokták a helyzetet, hogy kötelezővé teszik a keresztek levételét az iskolákban, amelyeket lassan a keresztény templomokról is le akarnak emelni. Ahol kiürülnek a templomok, az épületeket eladják mecsetnek. Sutarski Konrád szerint nagyon jó ellenpéldával szolgált, hogy II. János Pál szobrát, amelyről Franciaországban le akarták venni a keresztet, Magyarország is kész volt befogadni.
Sutarski helyes lépésnek tartja, hogy a Fidesz koalícióra lépett a Kereszténydemokrata Néppárttal, így megerősödött a keresztény politika. Lengyelországban ez hagyományosan így alakult, mivel a XIX. századtól az egyház mindig a nép pártján állt, a lengyelek bízhattak benne. A cseheknél és a szlovákoknál ugyanúgy, mint a horvátoknál vagy a szlovéneknél, a kommunizmus csak megerősítette a hitet. Az iszlám azonban támadja a kereszténységet. Ez ellen védhet bennünket, ha a vallás nem választ el minket, hanem minden keresztény felekezet összefog, így nőnek az esélyeink, csakúgy, mint a balti államok esetében. (Ott Litvánia katolikus, Lettországban és Észtországban erős a protestáns és az ortodox egyház is.)
„A védekezés élére állhat Magyarország és Lengyelország, mert Magyarország képviseli azt a szellemi erőt, amellyel a legtöbbet tette a globalizmus ellen. Ezt a szellemiséget 2015-ben – mióta a Jog és Igazságosság, a PiS került a kormányrúdhoz – Lengyelország is átvette. Persze minél több állam csatlakozik hozzánk, a küzdelem annál több sikerrel kecsegtet. Nemcsak a kormányokra gondolok, hanem a valódi, nem globalista civil szervezetekre is, amelyek erősítik az országokat. (A V4 másik két tagjában egyelőre nincsenek olyan szervezetek, mint Magyarországon a CÖF [Civil Összefogás Fórum] vagy Lengyelországban a Gazeta Polska, amelynek több mint 400 klubja van országszerte.) Mindenesetre ez a helyzet hasonlítható a középkorhoz, amikor vállvetve védték államaink az iszlám hódítás ellen Európát. Most valami hasonlót teszünk a V4-országokkal, csak az ütközetek nem fegyverrel zajlanak.
A Lengyelország és Magyarország a keresztény Európa védőbástyái a múltban és a jelenben című kötetemben foglalkozom ezzel a kérdéssel – mondja Sutarski Konrád. – Csodálkozom, hogy a történészek még nem fedezték fel ezeket az összefüggéseket. Történelmi léptékkel mérve látszik, hogy az iszlám a megszületésekor, a VII. században azonnal terjeszkedni kezdett, s száz év múltán már behatolt Európába, az Ibériai-félszigetre, ahol Martell Károly 732-ben megállította őket. Közben azonban a Balkánon támadtak, elpusztítva Bizáncot, megszállva bolgárokat, szerbeket, horvátokat, mígnem a Sobieski János király vezette lengyel hadak megállították Bécs mellett az oszmánokat 1683-ban, a kahlenbergi csatában. Most a harmadik inváziót éljük, amikor fegyvertelenül, nagy tömegben érkeznek, de amint Kadhafi is kijelentette: „Nem kell fegyver, elég, ha a családok betelepülnek.”
Borítófotó: Lengyel kapcsolat. Sutarski Konrád is megkapta idén a Nemzetiségekért Díjat
