A filmben a legfontosabb a kép, másként fogalmazva: az ember – szögezte le Sára Sándor.
Tán ez az a gondolkodás, ami a kortárs filmek zöméből kiveszett, tán ez az, amiért a klasszikus magyar filmeket újra és újra megnézi az ember, ahányszor adják a tévében. Azt mondjuk: a nagyszerű színészek miatt. De ma sem rosszabbak a szereplők, mint akkoriban. Netán a filmek nem az embert tartják a legfontosabbnak? Manapság túltolják a bringájukat a rendezők, és nem a saját világunkat, hanem a saját világukat mutatják be. Emlékezzenek egy olyan klasszikusra, mint a Fábri Zoltán rendezte A Pál utcai fiúk. Most pedig arra a förmedvényre, amit Molnár Ferenc regényéből az olaszok gányoltak össze 2003-ban. Hát ilyen, amikor nem a kép, az ember a legfontosabb egy filmben.
Operatőri szemmel
A kiállítás megnyitóján dr. Nagy Gábor Tamás, Budavár polgármestere úgy fogalmazott: a fényképek emberiek: arcokat, tekinteteket, élethelyzeteket, sorsokat örökítenek meg. Sára Sándor első, 1962-ben forgatott, Cigányok című dokumentumfilmje számos rokonságot mutat a kiállítással: mert az emberszeretetről tanúskodik.
Kincses Károly fotótörténész, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója, vezetője megnyitó beszédében felhívta a figyelmet: nem egyszerű fotókiállítás ez, hanem egy kihalásra ítélt emberfaj utolsó példányainak jelentkezése, mert az ötvenes években végzett operatőr- és rendezőnemzedék, amelynek Sára Sándor a tagja, olyat tudott, ami ma nem jellemző: képben látták a világot, látásmódjukkal közvetítették a valóságot.
Turai fotószakkör
Feledheted-e ezeket az arcokat? Ezt a címet viselte a 2003-as kötet, amely a mester több mint fél évszázad alatt készült felvételeit gyűjtötte egybe.
A turai fotószakkörös, geodéta, majd operatőrhallgatóként készített fotográfiái addig ismeretlenek voltak a nagyközönség előtt – emlékeztetett a fotótörténész, aki idézte Sára Sándort: „Az első két képem, amit csináltam, szimbolikus, kicsit meg is határozta a pályámat. Az egyiken a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János-szobor szerepelt, a másikon az ottani nyilvános vécé előtt üldögélő vécésnéni. Az egyik a magas művészet, a másik pedig a dokumentum, maga az élet” – mondta nekem egy interjúban. – Mondtad? – fordult a mesterhez.
– Így igaz – erősítette meg a művész.
Az ifjú és lelkes Sára Sándor Richter János barátjától kérte kölcsön a fényképezőgépét, s a barát tanította meg az alapokra. Ez után a könyvtárban fellelhető össze fotográfiai szakirodalmat kiolvasta, később Turán, az elöljáróság vezetésével fotószakkört alapított. A felszerelésért cserébe megörökítették a kultúrházi eseményeket.
A főiskolás évek
A fényképezés pontosságra szoktat – állította Sára Sándor.
Az ötvenes években a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmszakos hallgatói Kijev vagy Zorkij fényképezőgéppel rengeteg etűdöt fotóztak. Erre így emlékezett az alkotó:
Mivel szegény volt a főiskola, az operatőri mesterséget fényképezésen keresztül tanultuk. Ez segített a pontosságban, a lényeglátásban. Így vált fotóssá Zsigmond Vilmos, Kovács László, Gaál István, Kósa Ferenc, Huszárik Zoltán és Sára Sándor.
Kincses Károly megjegyezte, hogy A feldobott kő című filmjében idézte meg a rendező emlékeit: a főszereplő geodétákat kísér fényképezőgéppel a cigánytelepre, ahol kényszerfürdetett, kopaszra nyírt gyerekeket fényképez, majd menekül a gépét elkobozni igyekvő rendőr elől. Aztán a turai vasútállomáson mossa a kútnál a fényképeket, amelyeket befőttesüvegben visz magával a főiskolai felvételire.
Ranódy László az Akiket a pacsirta elkísér című filmjének forgatása előtt felkérte Sára Sándort, készítsen tanulmányfotókat a Viharsarok életéről – mesélte a fotótörténész. – A rendőrök első éjjel rátörték a szállodai szobája ajtaját, követelve tőle a negatívokat. 1958-at írtunk, de megúszta.
Kincses Károly kitért arra, hogy legjobb filmjeiben mindenekelőtt az emberek érdeklik, miként a fotográfiáin. Ezek legmarkánsabban korai szociofotóin, illetve öregkori indiai képein látszanak.
A kezdetektől azonos úton járt az egykor még csupasz képű, majd fekete bajuszos, végül, fél évszázaddal később hófehér szakállú alkotó, akit kinézetre könnyedén össze lehetett volna keverni egy helyi bölccsel vagy koldussal – így a fotótörténész.
Vetítések helyett az utcákon
Az operatőr-rendezőt egyik filmjével hívták Indiába, a bombayi fesztiválra.
Kilépve az utcára én többet vetítést nem néztem, mert azt bárhol lehet nézni, de olyan emberekkel találkozni, akik a képeken is láthatók, az ritka alkalom – elevenítette fel Sára Sándor, hozzáfűzve: reggeltől estig rótta az utcákat és fényképezett.
Másik alkotásával a kolkatai fesztiválon látták vendégül. De már első látogatásakor tudta, hogy nem a saját világából kell valamit megmutatni, hanem néznie kell helyettünk is, végül pedig valamit hazahozni a látottakból. Mesélték, hogy teljes természetességgel illeszkedett bele abba a nagyon távoli világba.
Talán éppen az idő indiai képeinek kulcsa – vélekedett Kincses Károly. – Ott járt-kelt a XX. század utolsó éveiben, s fényképezőgépébe besétáltak az évszázadok, évezredek változatlanságát, állandóságát idéző arcok, alakok. Kapu volt múlt és jelen között.
A legérdekesebb az emberi arc, ahogy a mondás tartja: húszéves kora után mindenki felelős az arcáért. A jól kiválasztott arcokból következtetni lehet a múltjukra. Tulajdonképpen sorsportrékat, létportrékat fotóztam. Indiában sok minden az utcán történik. Amikor Amszterdamban a piacon vettem elő a fényképezőgépem, megkértek az emberek, hogy tegyem el – mesélte Sára Sándor.
Borítófotó: Sára Sándor. Sorsportrékat, létportrékat fotóztam (Fotós: Fürjes Viktória)
