DEMETER–HARIS | Élt Borsodban egy pap, aki az 1960–70-es években viszonylag rövid, de a maga idejében nagyhatású, progresszív és igen termékeny munkásságot hagyott maga után, amely mind
a mai napig művészettörténetileg lényegében feldolgozatlan maradt.
„Muzeológusoknak vagy egereknek” – ezt írta Demeter István katolikus pap, költő és festő a becsomagolt életművére, amelyre barátai találtak rá a nyolcvanas évek elején az általa vezetett parókia egyik melléképületében.
A mintegy húszezer papíralapú, vegyes technikával készült festményből mindössze kétezer mű maradt meg a művész hagyatékában. Tizenhat évnyi festői munkássága során született művei közül kiemelkedő az 1971-ben összeállított Néger ima sorozat, amelyet az amerikai polgárjogi mozgalmak és háborús tiltakozások ihlettek. Ezt a sorozatot a Miskolci Képtárban az évben megrendezett, nagy sikerű egyéni kiállításán bemutatta, Demeter mégsem vált a kor művészeti életének részévé, pedig számos elismert művész számára is meghatározó egyéniség volt.
Haris László fotóművész munkájában ugyan mindig a kamera – a fényképező és a filmfelvevő – maradt a meghatározó eszköz, és egy idő után a fotóművészetről bátrabban gondolkodók látókörébe került mint fotós, de pályájának első szakaszában – nem a hagyományos utat követve – kifejezetten képzőművészek között forgott. Velük együtt alkotva és együtt gondolkodva, csatlakozva különböző alkotócsoportjaikhoz találta meg önmaga számára a megfelelő művészi közeget. A Balogh Rudolf-díjas alkotó mindig is a keresők, az új, izgalmas világok felfedezésére törekvők, a határterületeket egymástól elválasztó kerítéseket, sorompókat lebontók közé tartozott.
Kettejük barátsága 1967-ben indult.
Haris László fotóművész. Az örök útkereső. Demeter István pap. Az ösztönös művész
„Távolban hömpölygő gömbölyű óceánok/Tüzes jegek örvénylő csendek/Hallgatag dübörgés téridőtlen időterek/tulajdonság-energia-mezők…” – foglalta verssorokba Demeter a Haris-fotók keltette gondolatait 1970-ben.
Haris László számára Demeter festészete, még halálán túl is inspiráló, meditációs forrás maradt apró festményrészleteiből óriás méretű fotográfiai kompozíciókat, időtereket nagyít. Fotográfiáinak sajátos stílusát és hangulatát az adja, hogy a részletnagyításokon keresztül a néző számára lehetőség nyílik az asszociációk és áthallások dekódolására, a filozofikus közlendő megértésére.
A Műcsarnokban a Demeter-verssor megidézésével, Tulajdonság-energia-mezők címmel nyílt meg a zavarba ejtően szép közös tárlatuk.
Zavarba ejtő, hiszen azt a korszakot idézi – a nyomasztó hetvenes éveket –, amikor a sötétben túl éles fénynek tűnt egy festményre odaírni, hogy „Ó Isten, kinek neve fekete néger, fattyú és zsidó” vagy éppen azt, hogy „Ó Isten, kit ütlegelnek bizonyos kerületekben”. Márpedig ezek a mondatok a kiállításon most megtekinthető Néger ima című sorozatának képeire határozott vonalakkal voltak „rávésve”.
Az alkotó, aki a jászsági tanyavilágból érkezett, 1914-ben egy tanyán született. Édesapját elvesztette az orosz fronton, édesanyját négyévesen. A korai árvaság terhét egész életében hordozta, saját színesebb világát maga alakította ki. Sajószentpéteren lett plébános, verseket, tárcákat írt, zenét szerzett, misztikus tanító és lelki vezető volt, s parókiáján Kondor Béla, Kass János, Reich Károly és más művészek leltek békére. Szinte a semmiből jött, mint életrajzában megvallotta: „46 és fél éves fejjel, egy álmatlan éj után, ellenállhatatlannak tetsző ösztönből festeni kezdtem, azóta létmódom ez”.
Festészete igazi gesztusfestészet volt, az absztrakt expresszionizmus, az akciófestészet, az informel nemzetközi irányzatához kapcsolódó művészete. Nem készült vátesznek, nem óhajtotta megváltani a modern művészetet, ösztönből alkotott, erőből, erős hittel. Automatikus festésmóddal vetette papírra vízióit, pontosan vezetett képjegyzékeinek tanúsága szerint előfordult, hogy egy éjszaka száz festményt is készített. Alkotói ihletettségét precíz tudatossággal kontrollálta, s alapvetően ez a kettősség határozta meg munkamódszerét: az alapra csurgatással, dörzsöléssel, nyomtatással felvitt festékfoltokat grafikus rajzolattal és ecsetvonásokkal értelmezte.
Haris az experimentális és neoavantgárd irányzatok előfutáraként Demeter képeiből láthatatlan struktúrákat emel ki, nagyít többméteresre és ezzel új nézőpontokat, új megközelítéseket ad, egy valójában észrevehetetlen világot tesz átélhetővé.
A kiállítás anyaga egy apró töredéke az életműnek, de kiegészítve vagy megtámogatva, esetleg újraértelmezve kettejük közös munkájából láthatunk jó pár izgalmas darabot, és figyelmesen nézve talán megérthetünk valamit a papból lett festő és a gépészmérnökből lett fotóművész között létező titokzatos barátságból.
Demeter István és Haris László kiállítása november 25-ig látogatható a Műcsarnokban.
