A mozgalom ötlete a Budapesten működő Bihari együttestől származik. Ők fedezték fel, hogy a nem megkomponált táncokat sokkal élvezetesebben adják elő a táncosok, mint a sokadszor eljárt koreog-ráfiát. Innen jött a gondolat, miszerint egy privát, csak a négy nagyobb budapesti táncegyüttes tagjait érintő táncházat kellene szervezni. A talpalávalót a kizárólag autentikus, „nyers” népzenét játszó Sebő Ferenc–Halmos Béla-duó szolgáltatta, a szervezésben olyan jeles férfiak tevékenykedtek, mint Tímár Sándor vagy Novák Ferenc „Tata”. A mozgalom a laikusokat is vonzotta. Ekkor szakmai vita bontakozott ki, hogy őket is beengedjék-e a táncházakba. A vita szerencsére a laikuspártiak javára dőlt el. A táncházak gombamód kezdtek szaporodni, a városi fiatalság kedvenc szórakozásává válva. Vajon mit szólt ehhez a hetvenes évek elején a hivatalos kultúrpolitika? A mozgalom múltjában, jelenében és jövőjében dr. Agócs Gergely népzenész, népzenekutató, a Hagyományok Háza Népművészeti Műhelyének a vezetője segít eligazodni.
„Hatalmas viták alakultak ki. Megvádolták őket etnocentrizmussal – ez a pártállami szótárban nagyon súlyos vád volt. A vádaskodók dolgát nehezítette az a tény, hogy a Magyarországon élő kisebbségek, románok, délszlávok, cigányok az első pillanatban csatlakoztak a mozgalomhoz és alakították meg a maguk zenekarait, táncházait, gondoljunk csak a Vujicsics együttesre vagy a Sirtos zenekarra. A táncházmozgalom terjedésében pedig azután nagy segítséget jelentett, hogy a Magyar Televízió sugározni kezdte Tímár Sándor Aprók tánca című műsorát. Kisebb-nagyobb gyerekek mutatták meg: a néptánc nemcsak arra való, hogy felmenjünk a színpadra és elbűvöljük a nagymamát azzal, hogy jobbra kettő, balra kettő, hanem kiváló eszköz arra is, hogy jól szórakozzunk. Úgy is fogalmazhatnánk: eszmetörténeti szempontból a táncházasok jókor voltak jó helyen, hiszen pont a hetvenes évek eleje volt az a korszak, amikor megbukott az az identitásmodell, amelyet a pártállamok felkínáltak az emberek számára.”
Maga a táncház kifejezés az erdélyi Székről ered, és a közép-erdélyi magyarság szótárában táncmulatságot jelent. Jobb esetben a kocsmában, de ha más nem volt, egy-egy nagyobb ház kiürített tisztaszobájában gyűltek össze a fiatalok ropni. Széken nagyon sok népzene- és néptánckutató folytatott gyűjtőmunkát. Kodály például kapott egy hímzett széki párnát, és ezután ösztökélte egyik tanítványát, Lajtha Lászlót, hogy menjen gyűjteni oda, „mert ahol ilyen szép a hímzés, ott a zenének is szépnek kell lennie”.
Az évek során rengeteg amatőr táncegyüttes is alakult. 2006-ban a KSH készített egy statisztikát; e szerint akkor 192 ezren foglalkoztak igazolt módon népművészeti előadói tevékenységgel.
„Ez a szó legjobb értelmében vett mozgalom – fejti ki Agócs Gergely. – Annak köszönhetően alakulhatott ki ez a tömegbázis, hogy elkezdtek az amatőr együttesek a táncházaknál kialakult módszertannal dolgozni, és ennek eredményeként az a fajta anyanyelvi szintű műveltség, átadás-átvétel valósult meg, amelynek köszönhetően ma, ha találkozik a Hajdú, a Nyírség meg a Jászság táncegyüttes, és még mondjuk két határon túli, például az Ifjú Szívek és a vajdasági Cirkalom, s szól a kalotaszegi zene, akkor ők a lehető legtermészetesebb módon tudnak órákig szórakozni a hozzáillő táncokkal, de nem ám úgy, hogy nagyjából megvan, hanem falura lebontva tudják ezt a kultúrát gyakorolni.”
Ez az az eredmény, amelyet sehol a világon senki sem tudott elérni. És ezt díjazta az UNESCO, amikor a táncház modellt, módszert észrevette, elismerte és beemelte „a szellemi, kulturális örökség védelmét szolgáló legjobb eljárások regiszterébe”. A szavazás 2011. november 26-án, Balin zajlott, és az UNESCO történetében egyedülálló módon a beadványt egyhangúlag fogadták el.
Van valami, ami elkeseríti Agócs Gergelyt és az összes népzenészt, népzenekutatót: 45 évvel a táncházak megalakulása és 6 esztendővel az UNESCO-elismerés után még mindig nem emelték be az általános tanárképzésbe a táncház módszert.
„Szerepel a tanmenetben egy olyan követelmény, hogy 150 népdalt meg kell ismerniük a gyerekeknek, de könyörgök, kottából tanítják őket. A kotta annyit mutat meg egy népdalból, mint egy emberből a csontváz” – mutat rá Agócs Gergely.
A szakmai képzésnél más a helyzet. Több új foglalkozás is született a táncházmozgalom elindulása óta: megjelentek a néptáncosok, népzenészek, népdalénekesek, néptánc-koreográfusok, néptáncegyüttesek, népzenekarok, néptánc- és népzenekutatók.
ÜNNEPI PROGRAMOK
VI. Táncház Napja, 2017. május 13.
A központi rendezvényt ezúttal is a Liszt Ferenc téren, az első táncháznak helyet adó Írók Boltja előtt rendezik meg, ahol egész nap élőzenével kísért tánc- és énektanítás, gyermekprogramok, mesemondás és kézműves foglalkozások várják az érdeklődőket.
