– Mondhatjuk azt, hogy „Frank Füredi, a magyar Orwell”?
– A sok egyértelmű különbség ellenére egy pontban valóban hasonlítunk. Én az egyetemek és az értelmiség zárt világában éltem, dolgoztam egész eddigi életemben. Ugyanakkor ennek a szűk Elíziumnak a peremén és azon kívül jobban éreztem magam, mert jobban érdekeltek egy munkás életének a nehézségei, világtapasztalata, mint a társadalmi igazságokat kisajátító, a maga képére formáló értelmiségié. Nem szabad elfelejteni, hogy a mostani baloldal egészen más, mint a hőskorszakban volt. Az igazi, a saját magával még azonos baloldal sokkal közelebb állt a néphez, jóval fontosabb, valóban alkotó szerepe volt a társadalomban. Annak ellenére, hogy ez a ma a fejünkön ülő politikai szörny baloldalnak hívja magát, már megtagadta régi küldetését, az ügyet, amiért életre hívták. Már nem törődik a munkásokkal, idegenkedik a szegényektől, s visszavonhatatlanul elvesztette azokat, akiknek a hangját egykor képviselni próbálta. Tagjai nem képviselni, uralkodni akarnak már. A szegénység, a munkanélküliség, a mindennapi gondok, az emberek életében valóban jelentkező társadalmi szintű problémák, a valóság képei már mind túl profán ügynek bizonyulnak a mai baloldali értelmiségi számára. Ezek teljességgel földhözragadt, sőt visszataszító dolgokká váltak, amelyekkel nem érdemes, de nem is szabad foglalkozni. Ebből következik, hogy az egyszerű munkás ma már inkább ellenség, mint barát a baloldali értelmiségi számára. A személyes tapasztalatom abban hasonlít Orwelléhez, hogy láttam, végigkövettem azt az utat, amelyen járva a „megújult baloldalnak” a XXI. század peremére dekadens, bomlasztó funkciója lett a társadalmakban.
– Mi volt az utolsó pont, amelynél még érezte, hogy van kapcsolat a baloldal és a nép között? A 85-ös bányászsztrájk idején talán még érzékelte ezt a viszonyosságot.
– Már korábban érzékeltem a kapcsolat hiányát. Emlékszem, a nyolcvanas évek elején, egy baráti összejövetelen, beszélgetés közben arra jöttem rá, hogy az, amit a baloldal kitalált, azok az új, friss dolgok, amelyek lekötötték az energiáit, mind borzalmas, a nép ellen fordított fogalmakká, fegyverekké alakultak át. Semmi más, csak néhány lecsupaszított, emberellenes parancsolat maradt meg belőlük. Ekkor kezdtem látni és megérteni, hogy mi történik valójában, felnyílt a szemem. A baloldalból status quo lett, leginkább kulturális szinten, ám ezzel együtt mindent elveszítettek. De ugyancsak a bányászsztrájkok előtti szűk néhány évben tapasztaltam, hogy amikor először kezdtek el beszélni Angliában a pedofíliáról, akkor a baloldaliak úgy ragadták meg ezt a veszélyt, hogy kimutathassák: a férfiakban nem lehet bízni, mert potenciálisan mindegyikük szexuális ragadozó, akitől óvni kell a gyermekeket. Aztán később, az egyik beszédem után, Newcastle-ben odajött hozzám egy nőcsoport, és a tagjai azt mondták: „Tudja, Frank, hogy a munkásosztályhoz tartozó férfiak nyolcvan százaléka szexuálisan bántalmazza a gyerekét?” Néztem rájuk, és döbbenten láttam, hogy amit mondanak, azt el is hiszik. Ez volt a genderpolitika első felvonása, első rohama a szigetországban. Ekkor kezdtem el úgy érezni, hogy nagyon messze vagyok tőlük, valójában semmi közöm hozzájuk.
– Érezte valaha úgy, hogy értelmiségiként a munkások előtt áll, de nem csupán ön érti őket, hanem ők is értik önt?
– Ebből a szempontból mindig nagyon szerencsés voltam. Fiatalkoromtól kezdve ugyanazokba a kocsmákba jártam, mint a melósok, és ugyanígy jártam futballmeccsekre is, ahol a sorok között főként ők képviseltették magukat, de sok barátom is ebből a rétegből került ki. Mikor még politikailag aktív voltam a baloldalon, mindig engem küldtek a munkások közé, hogy beszélgessek velük, hogy értsük, miként, miről gondolkodnak. A húszas éveim elején aztán rájöttem arra, hogy többet tudok tanulni tőlük, mint ők tőlem. A valóságot csak általuk, a velük való kapcsolatban ismerhetem meg.
– Az értelmiségi nem a könyvei között, a magányában szeret élni, a hétköznapokban pedig nem válna láthatatlanná? Mit kereshet a lelátón, az üvöltő tömeg magjában?
– Érdekes, amit mond, mert Angliában valamiért még inkább lenézik a szurkolókat. Általában azt mondják, hogy rasszisták, fasiszták, bunkók stb. Egyáltalán nem értik őket. Azért nagy tragédia, hogy így gondolkodnak, mert ha az ember elmegy egy futballmeccsre, akkor láthatja, érzékelheti, feltéve, ha van elég empátiája, hogy sok ember csak a stadionban éli át, hogy közel van másokhoz. Ha hazamennek a városaikba, a lakásaikba, akkor nem érzik, nem érezhetik azt, hogy a szomszédaikhoz közel lennének, megértenék egymást. Az idegenség általános és nehezen leküzdhető tévképzetté vált. De két órán át, amikor ott ülnek a stadionban, akkor valóban érzik, hogy jelen van egy embertömeg, amellyel egy cél, egy ügy köti őket össze. És ilyenkor valóban egy nyelvet beszélünk, értjük egymást.
– Az értelmiség nem szereti, nem tiszteli a szenvedélyt. Ha bejut a világába, akkor megpróbálja kilökni, semlegesíteni.
– Az értelmiség valójában fél a szenvedélytől, de fél mindentől, amihez bátorság, lojalitás kell.
– A baloldal nyilvánvaló hibái ellenére kulturálisan mégis győzött, vitt mindent. A hatvanas évektől kezdve az irányadó, a robbanásszerűen terjedő Zeitgeist még az ösztöneinket is átitatta, soha nem fogunk már úgy gondolkodni, mint korábban.
– Nagyon könnyű dolguk volt. Ha visszaemlékezünk a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig tartó időszakra, amikor a kultúrharcnak ez az első hulláma fokozatosan lezárult, beért, akkor több mindent megérthetünk. A korabeli elit annyira gyáva volt, annyira nem hittek a saját érveikben, hogy tágra nyitották az ajtókat és mindenkit beengedtek, csináljanak, amit akarnak. A régi konzervatív és kereszténydemokrata pártok nem mertek harcolni, ennek lett az a következménye, hogy az ellenség ilyen könnyen átvette az irányítást. A Thatcher- és a Reagan-kormányok azt sugallták, hogy ez a jobboldal aranykora, csúcspontja, de nem vették észre, hogy az egyetemeken a szemük előtt vette át a hatalmat ez az új kulturális identitás, az új szellem. Azt hitték, örökké tart majd az a világ. Ezért nem volt szükség forradalomra sem. Idővel a baloldal érvei kizárólagossá váltak, ez pedig természetszerűen konformizálta őket is. Azóta van úgy, hogy kevésbé harcolnak egy újfajta életért, újfajta érvekért, nem változtatnak, hanem helyette a mostani rossz érveiket próbálják propagandisztikusan megtámasztani és így megőrizni a hegemóniájukat.
– A jobboldalnak mindig problémája volt, hogy nem tudja, miként nyúlhat a kultúrához, nincsenek rá eszközei, hogy felmutassa azt, szerinte „hogyan kell élni”.
– A probléma a hetvenes években kezdődött azzal, hogy a jobboldaliak otthagyták az egyetemeket, kivonultak a világból, és messziről kritizálták az elzárkózásnak köszönhetően egyre nagyobb teret uraló új korszellemet. A nyugati, az amerikai barátaim mindig megkérdik tőlem: „Frank, te mit csinálsz még az egyetemen?” Ők már korábban elhagyták a katedrát s elvonultak a különböző jobboldali, konzervatív alapítványokba, és azokban dolgoznak tovább, szinte láthatatlanul, mert ott elkerülhető a szellemi közelharc.
– A jobboldali értelmiség hamarabb menekült a saját magának kialakított safe space-ekbe, mint a baloldal legújabb generációja?
– Ha elmész Washingtonba és mozgolódni próbálsz a jobboldali körökben, akkor semmi mást nem találsz, csak egy nagy rakás think tanket. Ezekben, teljes védettségben ülnek a konzervatív értelmiségiek, s kiválóan elbeszélgetnek egymással, de senkit sem érdekel az, amit leírnak, elmondanak, nincsen semmiféle hatásuk, ezért békén is hagyják őket. Nem találkoznak fiatalokkal, nem találkoznak az emberekkel, és szinte gőgösen büszkék arra, hogy milyen jó egzisztenciális, kivételezett helyzetben vannak. Mindezt a helyett, annak ellenében teszik, hogy az egyetemeken, az igazán nehéz terepen, az első vonalban próbáltak volna diákokat nevelni arra, hogy másként gondolkodjanak, más gondolati formákkal is találkozzanak. Éppen ezért égető feladat az, hogy a jobboldal vissza tudja szerezni a saját identitását, hogy mindenki elhiggye: nem egy eleve elrendelt helyzet az, amit most tapasztalunk; hogy mindenki megértse: küzdeni kell; hogy a konzervatívok képesek legyenek harcolni az igazukért, a saját érveik mentén. A fiatalokat, az új generáció tagjait pedig folyamatosan nevelni szükséges, hogy megtanulhassák, mi az a bátorság; biztatni kell őket, hogy megtapasztalják, mi a kötelesség, a felelősség, és azt, hogy mit jelent valójában a lojalitás. Ezért ki kell nevelni egy új értelmiséget – Magyarországon is –, amely a néppel együttműködve, a néppel együtt tud gondolkodni, amely ha kell, képes a munkásokkal, az „egyszerű emberekkel” is vitatkozni, és ami különösen fontos: megérteni őket. Optimista vagyok. Nem lehetetlen ez a feladat. Ha máshogy nem megy, egyetemet kell alapítani.
– Mi a baj azzal, ahogyan ma nevelik a gyerekeket?
– Az, hogy az nem nevelés, hanem egyszerű pszichologizálás, kuruzslás. Ahelyett, hogy értékcentrikusan tanítanák a gyerekeket, pszichológiai technikákat használnak velük szemben. Nem kritizálják, nem vonják felelősségre őket, csak mosolyokat kapnak, akármit csinálnak, nem tapasztalják meg a határaikat, a lehetőségeiket, ezért nem fejlődnek lelkileg. Nem használják az érdekükben a tekintélyt mint eszközt, nem kapnak egyértelmű irányokat, lényegében magukra vannak hagyva, egyedül nőnek fel. Ezért a fiatalok ebben az érték nélküli, csak a saját egójukkal kitöltött, a végletekig kényelmes világból kilépve mentálisan nagyon gyengék, vesztesek maradnak, mert nem érdekli őket az önálló élet, a felelősségek. Pont az ellenkezője igaz annak, amit általában állítanak. A valódi szabadsághoz, az igazi kreativitáshoz meg kell tapasztalni a tekintély működését. Amerikában, ahol egykor a szabadság szimbóluma volt a fiatalon megszerzett jogosítvány, az első autó, a fiatalok már nem akarnak vezetni. A hétvégeken sem dolgoznak már, hogy saját pénzük legyen, és nem költöznek el, mert nincs tapasztalatuk arról, hogyan legyenek szabadok, önállóak. Az egyetemeken huszonéves felnőttek úgy viselkednek, mint a gyerekek, olyan az érzelmi világuk, nem viselik el a kritikát, hárítanak. A legújabb generációk a végletekig infantilizálódtak, éppen ezért nehéz megtalálni velük a közös hangot.
– Ennek következményeként vagy szinkronban ezzel a romboló jelenséggel kifejlődött az „áldozati kultúra”. Ma már mindenki megtalálja a csoportját, sőt egyfajta rivalizálás is zajlik az áldozatok között. Mert aki áldozat, annak mindenképpen igaza van – ez az „érvelés” felülírja a valóságot is, megrontotta az emberek morális érzékét.
– Újfajta, pusztító hierarchia alakult ki a hetvenes évektől: voltak „a nagy, a valódi áldozatok”, s voltak azok, akiket egyáltalán nem lehet annak tekinteni. Így folyamatosan, lépésről lépésre alakult ki az a gyakorlat, hogy egy fehér férfi nem lehet áldozat, csak elkövető. Később állandó rivalizálás alakult ki a különböző csoportok között, hogy kié legyen az áldozatoknak kijáró pillanatnyi figyelem. Mert minél jobban sikerül hangsúlyoznod, hogy az vagy, itt és most nincsen nálad nagyobb áldozat, annál jobban kell segítenie téged az államnak, és kijár neked a pozitív diszkrimináció. Mindenki keresi azt, hogy miként lehetne önmagát a legrosszabb, a legkiszolgáltatottabb helyzetben bemutatni. Például a Palesztinában élő arabok valójában végtelenül féltékenyek a zsidókra a holokauszt miatt, és ezért akarják mindenképpen bebizonyítani: nekik legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, mint a zsidónak Auschwitzban. Ma már nyugaton nem az a fontos az embereknek, a fiataloknak, hogy mennyire intelligensek, tehetségesek, szorgalmasak, hanem az, hogy mit, milyen bűnöket követett el a világ ellenük. Azzal vannak elfoglalva, hogy a saját, privát holokausztjukat építsék fel. Ebben az a veszély, hogy az ember, az egész társadalom úgy kezdi el magát látni, mint egy passzív, magatehetetlen áldozatok nagy halmazát, akikből eltűnt minden önfelelősség, akik alkalmatlanok az önvédelemre, a problémák megoldására. Ez állandó bénultságot, tehetetlenséget okoz. Ezért ma már nem lehet pontosan felismerni, hogy kik azok, akiket valóban meg kellene védeni, akiken segíteni kellene.