Miután a férje a részesedését értékesítve kiszállt a családi cégből, az anyagi háttér, a személyiségükből adódóan pedig a segítő szándék is adott volt ahhoz, hogy valami újba kezdjenek. Mi volt a következő lépés?
Azt tudtuk, hogy egy alapítványt fogunk létrehozni, és azt is, hogy gyerekeket szeretnénk támogatni. Művészettörténészként végeztem Németországban, és már Aachenben is rögtön gyerekekkel kezdtem foglalkozni: egy általam kidolgozott módszerrel vezettem be őket a tudományágba. A férjemmel mindketten nagy adag optimizmust és energiát kaptunk az élettől. Ösztönösen éreztük, hogy mindenképp adnunk kell belőle másoknak.
Emlékszem, azon gondolkoztam – amit furcsa kimondani –, hogy vajon kiknek, hol a legrosszabb?
Hova vigyünk abból, ami nekünk megadatott? Sokat vártunk a lányunkra, így bennünk is felmerült az örökbefogadás gondolata, el is végeztük az erre felkészítő tanfolyamot Magyarországon. Ennek során találkoztunk a gyermekvédelmi szakellátással, és azoknak a gyerekeknek a problémájával, akiket kiemeltek a családjukból, viszont nem örökbeadhatók. Magányosak, kiszolgáltatottak, és súlyos traumákat éltek át. Innentől egyértelművé vált, hogy feléjük kell fordulnunk.
Állami rendszerben működő intézményeket, illetve az ott élőket, ott dolgozókat támogatni egy újabb kihívás?
Méghozzá hatalmas kihívás. Emiatt egy kezemen meg tudom számolni, hány alapítvány választja ezt a célcsoportot. 5 otthonnal, 140 gyerekkel vagyunk szoros kapcsolatban. Őket 29 munkatársunk, illetve 74 önkéntesünk segíti az állami intézményekben dolgozókkal együtt. Ez az „együtt” ugyanolyan lassan alakult, mint a gyerekek bizalmának elnyerése. Ráadásul ezen a területen óriási a fluktuáció, miközben csodálatos hősök tevékenykednek köztük. Szép pillanat, amikor például először kérnek tőlünk, mert már tudják, hogy nem önmagunkért, az elismerésért vagy ki tudja, miért vagyunk velük. Hanem a gyerekekért.
A 10. évfordulón vált hangosabbá az alapítvány létezése – nagyszabású kortárs művészeti aukciót rendeztek, de vittek bele némi csavart.
Jelenleg évi 170 millió forint árbevételre van szükség a működésünkhöz, ezt viszont pár év múlva az alapítvány már nem tudja csak az alapítói kör felajánlásaiból előteremteni. Emiatt tudatosan tervezve, adománygyűjtésbe kezdtünk, hogy biztosítsuk a hosszú távú létezésünket. Nagyon nehéz ma egy hangnak, akár a mi hangunknak is kihallatszódni a tömegből, és nem mindegy az sem, hogy milyen áron jut el az üzenetünk az értő fülekhez. A legtöbb előítélet azokkal a gyerekekkel szemben él, akiket mi segítünk. Amikor a „gyermekvédelmi gondoskodásban élők” kifejezést használtuk, korábban alig értette valaki, hogy kikről beszélünk. „Bűnözőfiókáknak” hiszik őket, akik átugrálnak a kerítéseken a budai zöldövezetben. Sokan azzal sincsenek tisztában, hogy a nevelőszülő nem örökbefogadó szülő, és azzal sem, hogy
elsősorban arra kéne rákérdezni, mi történt ezekkel a gyerekekkel, mit tettek velük a felnőttek, hogy így viselkednek?
A 10. évfordulónk kapcsán ezért kértünk meg művészeket – többek között Barabás Zsófit, Nádler Istvánt, Nemes Mártont vagy Soós Nórát – arra, hogy kapcsolódjanak ezekkel a gyerekekkel, beszélgessenek velük, ismerjék meg őket. Tegyék azt, amit a társadalomtól remélnénk! Ne csak leakasszanak a falról egy képet, amit felajánlanak az árverésünkre, hanem a kettejük között kialakult viszonyból, a személyes tapasztalásukból szülessen egy alkotás. Ezeknek a kapcsolódásoknak az ereje, öröme, egyedisége ütött át a műveken, ezért lett sikeres az aukció. És szerintem ez a legerősebb ellenszere az ítélkezésnek.
Az alapítvány ötlete után, szintén 2010-ben nyitották a Villa Bagatelle-t, és ebben is sikerült megtalálni azt az emberséges üzleti működést, amivel profitot is termelhetnek.
Pékműhely, cukrászat, konyha, rendezvényszervezési, eladási feladatok is kapcsolódnak ehhez a vállalkozásunkhoz, emiatt sok-sok területen kipróbálhatták magukat azok a fiatal felnőttek, akikkel az alapítványi munkánk során találkozunk. Ebből is tanultunk arról, miért nehéz a munkába való beilleszkedés ezeknek a traumatizált fiataloknak. Számukra minden, ami új, az veszélyt jelent… A párom olyan munkahelyet szeretett volna teremteni, ahol be tudja bizonyítani, hogy lehet emberközpontúan együttműködni, és közben pénzt keresni. Valószínűleg a személyes elköteleződés, a családias hangulat a siker titka. A bizalomra építünk itt is, és hosszú távon tervezünk. Eddig bejött.
A teljes interjú a Figyelő hetilap legfrissebb számában olvasható.
(Borítókép: Világszép Alapítvány Facebook-oldala)