– A szántóföldi növény hozamok drasztikus csökkenése, az állatlétszámot fenyegető potenciális takarmányhiány akár az ellátásbiztonságot is veszélyeztetheti. Mennyire kell tartani Magyarországon egy ilyen helyzet kialakulásától?
– Magyarország közel húszmillió ember számára képes élelmiszert, élelmiszer alapanyagot megtermelni, előállítani, ami azt jelenti, hogy az egyébként is tagállami hatáskörben lévő élelmiszer önrendelkezéshez nálunk minden feltétel adott. Magyarország kiváló minőségben és megfelelő mennyiségben állít elő élelmiszer alapanyagot- de nem csak a termelés – hanem a feldolgozás is magas színvonalon zajlik. 2010 és 2021 között több, mint ötven százalékkal nőtt az exportunk, ami nem elsősorban a volumen, hanem a hozzáadott érték növekedéséből adódott. Azaz, jelentős mértékben tudtuk növelni az agrárkibocsátást. Képesek vagyunk a legmagasabb feldolgozottsági fokot elérni úgy, hogy közben a termékeink minősége bármilyen verseny tekintetében megállja a helyét. Ez jelen helyzetben, amikor a szomszédunkban – ahol eddig a világ gabona exportjának több, mint tíz százalékát termelték meg – háború van, több, mint fontos. Éppen ezért úgy ítéljük meg, hogy ezt a hatalmas erőforrást minden körülmények között ki kell használni. A tapasztalataink az EU tekintetében ugyanis, egyáltalán nem jók. Amikor Európában durván berobbant a COVID, és kamionok ezrei álltak az utakon, és hiába kértünk segítséget, nem kaptunk, megtapasztaltuk, mennyire nem számíthatunk az Európai Unióra a bajban. Akkor megtapasztaltuk mit jelent az élelmiszer önrendelkezés, és ezt azóta szem előtt is tarjuk. Ez a magyar polgároknak azt jelenti, hogy a szomszédban zajló háború ellenére nemcsak az élet szempontjából de az élelmiszer ellátás, élelmiszerbiztonság szempontjából is biztonságban érezhetik magukat. Az élelmiszer biztonságot szolgálja az is, hogy a kiszállítandó gabonát be kell jelenteni a NÉBIH-nél, be kell mutatni a szerződést. Az állam – ha ezt szükségesnek ítéli – megvásárolja a gabonát azon az áron, ami a megállapodásban szerepel. Vagyis, a közhiedelemmel ellentétben nincs gabona export tilalom, van viszont kontroll, ami lehetővé teszi, hogy ebben a tekintetben is megőrizzük az ellátás biztonságát.
– Ez általánosságban megnyugtató lehet, ám jelen helyzetben mégsem tekinthetjük teljesen annak, hiszen a már amúgy is az egekben járó energiaárak a háború miatt hatványozottan emelkedtek, a szántóföldi termény hozamok pedig, a szokásoshoz képest megfeleződtek, egyes növényfajtáknál tizedükre estek vissza. Mindezek – néhány ársapkával rendelkező alapvető élelmiszer kivételével – vitathatatlanul magas fogyasztói árakat generálnak, miközben a gazdákat is tönkremenéssel fenyegetik. Hogyan lehet ennek a következményeit kivédeni, orvosolni?
– A háború – elsősorban az Ön által is említett energiaár robbanás miatt – valóban nagyon kritikus helyzetbe hozta az agrártermelőket. Ennek negatív következményeit az üzemanyag tekintetében a kormányzat ársapkával igyekszik enyhíteni. az ő esetükben is. A beavatkozás lehetősége köszönhető annak, hogy a második Orbán-kormánynak 2010-ben sikerült visszaszereznie és nemzeti tulajdonban tartania a MOL-t. Az üzemanyag költségei tehát, nem terhelik úgy a gazdákat, mint ahogy azt a környező országok esetében látjuk. Ez nagyon nagy mértékben segíti, hiszen a nagynyomású kúton is ugyanúgy ársapkával vásárolhatják meg a gázolajat, mint a lakossági fogyasztók. Ennek és a hosszú távú szerződéseknek köszönhetően még mindig a legversenyképesebb áron kapják Európában az üzemanyagot a magyar gazdák.
– Mi a helyzet a műtrágyával?
– Azzal nagyon nagy gondban vagyunk. 2020-ban egy tonna műtrágya még ötvenezer forint volt, most viszont, minőségtől függően 350-500 ezer forintba kerül. Ez azt jelenti, hogy a műtrágya ár az eredetinek közel a hétszeresére nőtt. De nem csak ez a probléma, hanem az is, hogy olyan szinten van a nitrogénműtrágya előállításhoz szükséges gáz ára – és még nem is biztos, hogy lehet kapni – hogy a gyárak leálltak. Ez nagyon nehéz helyzetbe hozza az agrártermelőket.
– A szárazság miatt megnövekedett az öntözés iránti igény. Van-e ehhez elegendő öntözőmű kapacitás, és egyáltalán, van-e elegendő víz?
– Jelenleg nem tudunk elegendő vizet biztosítani, mert vízszint jelentős mértékben lecsökkent, az ennek orvoslását jelentő országos szintű vízgazdálkodási program megvalósítása viszont – annak ellenére hogy számos regionális fejlesztés már megtörtént – egyelőre várat magára. Ez pedig, a klímaváltozás csapadék mennyiségére és eloszlására gyakorolt hatása miatt egyre nagyobb gond a növénytermesztés számára, mert egyrészt nem akkor kapunk csapadékot, amikor arra a növénynek szüksége lenne, másrészt az egyszerre lehulló csapadék olykor olyan nagy mennyiségű, hogy azt a föld hirtelen nem képes befogadni. Ez az óriási mennyiségű víz nagyon gyorsan távozik a nem csak a területről, de a folyókon keresztül Magyarországról is. Ebben a helyzetben érte a mezőgazdaságot az elmúlt másfél évszázad legnagyobb aszálya – hasonló szárazság utoljára 1952-ben volt – ami párosulva a klímaváltozás előbb kifejtett következményeivel a gabonatermés drámai csökkenéséhez vezetett, különösen a Dunától keletre. 2021-ben 5,9 tonna volt az őszi búza hozama hektáronként, a mostani felmérésünk ezzel szemben azt mutatja, hogy éppen hogy el fogjuk érni a 3,8 tonnát országos átlagban. Például Jász-Nagykun-Szolnok és Békés megyében, ahol mindössze 80 milliméternyi – vagyis, a szokásos mennyiség harmada – esett le fél év alatt, az átlagtermés csak 2,2 tonna, és Hajdú-Bihar megye is nagyon kritikus helyzetben van.
– Az aszály miatt a takarmánynak való növényeknél is drámai terméskiesés jelentkezhet. Milyen következményei lehetnek ennek az állattartó gazdára?
– A Dunától keletre az öntözött területeken kívül minimális lesz az a mennyiség, amit szemes kukoricaként be tudnak takarítani, töredéke lesz a megszokott hozamnak, jóval kevesebb, mint a fele. A lucerna első kaszálása már csak fele hozamot adott, azóta növedéket nem hozott. A fűszéna hozam tíz százaléka a megszokott mennyiségnek. A szalma hozama olyan gyenge volt, hogy még bálázni is alig lehetett. Siló kukorica sincs, így megfelelő tápértékű kukoricaszilázst sem tudnak készíteni a termelők. A jelentős kérődző állatállománnyal rendelkező állattartók már most a téli takarmányt etetik, mert nincs fű, nem tud legelni az állat. Egy felelős gazda ilyen esetben nem tehet mást, mint csökkenti az állatállományát. A vágóhidak vezetőivel beszélve mindenhol azt hallom, hogy megduplázódott a vágásra felajánlott anyakocák száma. Vagyis, a tenyészállatok kivágása megkezdődött, ami nagyon fájdalmas következmény van a nemzeti vagyont képviselő genetikai állományra nézve. Ezen a helyzeten csak nagyon komoly kárenyhítéssel lehet változtani – nemcsak növénytermesztésben, de az állattenyésztésben is. Egy 10-12 ezer liter tejet adó tehénnek ugyanis, nincs vágóértéke, hatalmas genetikai értéke viszont van. A takarmány gondokon enyhíthet a búza tarlóba másodvetésként tetett szudánifű. Ennek beltartalma ugyanis, elég jó, de ezt is csak ott lehet megtenni, ahol öntözés van, egyéb helyen ebben a szárazságban ki sem kel a mag. A gond sajnos, nemcsak az idei évet érinti, és ez igaz az étkezési gabonákra, és a takarmánynövényekre is. Ha most nem lesz csapadék, ősszel porba vetünk. Vagyis, ha nem tudunk vizet biztosítani, a jövő évi termés is nagy veszélyben van.
– Mi a megoldás?
– Nem a 24. órában vagyunk, hanem a 24. óra után. A klímánk megváltozása már nem a jövő, hanem a jelen, ezért feltétlenül szükség lenne arra, hogy a vízvisszatartás rendszereit kiépítsük, s ezzel megteremtsük a földek vízvisszatartásának feltétleit. Eredményesen gazdálkodni ma már csak korszerű vízgazdálkodással – és szándékosan nem is öntözést mondok – a legkorszerűbb technológiai rendszerek alkalmazása mellett kialakított vízhasznosítással, víztakarékos eljárással – lehet. Ez a szántóföldi kultúrák, a búza a kukorica esetében is áll. Minél később valósítjuk meg a vízvisszatartás rendszerét, minél később tudjuk megtartani a befolyó vizek, vagy a lehullott csapadék jelentős részét, és ezzel növelni a talajvíz szintet, annál nagyobb lesz a veszteségünk. Minél később kezdjük meg a munkát, vagy tudjuk megvalósítani, annál nagyobb összegbe kerül. A feladat több mint sürgető, hiszen jelenleg Magyarországon az 5 millió hektár termőföldből -amiből 3,5 millió hektár szolgál szántóföldi növénytermesztésre – mindössze 80 ezer hektárt öntözünk.
– Mekkora veszteséggel kell most kalkulálni?
– Úgy számolunk, hogy a veszteség ára, amit elszenvedünk az elkövetkezendő öt évben, az lényegesen nagyobb lesz, mint amennyibe kerülne a teljes beruházás. Ez ma már eléri, sőt, meg is haladja az ezer milliárd forintot, és elsősorban a Dunától keletre eső területeken jelentkezik a mezőgazdaságban.
– A Felső-Tiszán már korábban készültek jelentős kapacitású záportározók, ám a Tisza középső és alsó folyásánál egyelőre ilyenekről nem beszélhetünk. A Homokhátságon például víz hiányában, már szinte nem tudnak zöldséget termeszteni. Ebben a helyzetben több mint meglepő, hogy az EU-ban a 2021-27-es ciklusra nem látni koncepciót, nem látni forrást a kiszáradó területek vízpótlásának megoldására. Miből és mikor valósulhatnak meg a szükséges víz visszapótló rendszerek?
– Az Európai Parlament ultraliberális ultrazöldjei – maguk mellé állítva a néppártiakat is – eredetileg öntözésről, mint kifejezésről még csak hallani sem akartak. Most, amikor már a krízis közepén vagyunk, eljutottunk odáig, hogy legalább már azt a kifejezést, hogy vízvisszatartás, már kezdik megérteni. Magyarországon a gondolkodás más, de itt is sikerült az ultra zöldeknek nagyon sok olyan megoldást megakadályozni, hátráltatni, ami előrevitte volna a termőföldek vízellátásának ügyét. Az árvizek idején – a 2000-es évek elején – jelentős beruházások történtek, az élet-, és vagyonbiztonság megóvása érdekében ún. záportározók épültek. Egyes térségekben most is jelentős beruházások zajlanak a víz megtartása, az öntözés megvalósítása érdekében, elsősorban a Tiszán. Korábban pedig, magának a Tisza-tónak a kialakítása is vízfelület jelentős növelését, vízvisszafogást eredményezett. Azt a szót viszont, hogy duzzasztás, a zöldek miatt egy ideig ki sem lehetett mondani. De most ki kell mondani: a csongrádi duzzasztómű kiépítését a Tisza alsó szakaszán nem lehet tovább hanyagolni. Erre megvannak a tervek, és előkészületek vannak a beruházásra is. Ennek meg kell valósulnia, másképpen nem tudjuk a Homokhátság vízellátását biztosítani. A meglévő nyomóvezetékek ehhez messze nem elegendőek. Tehát, ahhoz, hogy ne engedjük kizúgni a vizet az országból elengedhetetlen a felszíni vizek megfogása. Természetesen, annyi vizet, amire a nemzetközi szerződéseink kötelezzenek bennünket, ugyanúgy tovább engedünk, csak közben megtartjuk a vízszintet, és ezáltal vissza tudjuk pótolni a talajba.
– Milyen időtávlatban valósulhatnak meg ezek a tervek?
– Ahhoz, hogy a vízszinteket tudjuk tartani az egyes folyószakaszokon, a Tisza és a Duna esetében is több lépcsőben kell gondolkodni. Most már helyi naperőművekkel elő tudjuk állítani azt az energiát, aminek segítségével a vizet be lehet emelni az adott csatornába, vagyis, ezeknek a vízműveknek a működtetéséhez nem kell vezetéken máshonnan érkező villamos energiát igénybe venni. Az elv tehát az, hogy felszíni vizet megfogjuk, több lépcsőben a helyben megtermelt árammal felemeljük, és gravitációval eljuk a felhasználási helyéhez. Erre az elvre alapozva van már egy nagyon fontos stratégiai terv, ami sajnos, egyelőre még csak terv. Eszerint, a Dunától Ceglédig nyomóvezeték épülnének, ezeken nyomatnánk fel a vizet, és a homokhátság gerincén egy csatorna rendszeren engednénk le. Ebből két oldalra ágaznának le a talaj vízszint növelését célzó szakaszok, ezeken kersztül jutna el az öntözővíz a gazdákhoz. Felső-Tisza esetében a dolog már közelebb van már a megvalósításhoz, ott már készülnek a kivteli tervek is, és egy 2,8 milliárd forintos forrás is rendelkezésre áll. A cél az, hogy a legkevesebb földmunkával, a lehető legnagyobb, nagy mennyiségű víz tárolására alkalmas medret lehessen majd kialakítani. Hajdú-Biharban a Civaqua program esetében még előrébb járnak, ott már a kivitelezés zajlik. Az egyik tervcsomag a Duna vizének nyomóvezetéken történő Ceglédre juttatása, majd az iménti elv szerinti eljuttatása a Homokhátságig, illetve, a csongrádi duzzasztómű megépítése. A másik pedig, PaksII-höz kötődik. Ennek működéséhez – ahhoz, hogy elegendő hűtővíz álljon rendelkezésre – a Duna jelentős duzzasztására van szükség. Ezt a megduzzasztott vizet aztán szintén le tudják vezetni gravitációval a Homokhátságra.
– Hogyan viszonyulnak mindehhez a környezetvédők?
– A környezetvédőkkel komoly háborút folytatunk. A korszerű vízgazdálkodási rendszer létrehozásának fő kerékkötői mindig is – és ezt aláhúznám ezerszeresen – mindig is az ún. Uniós barátaikkal megerősítve mindig is a zöld-, és környezetvédő szervezetek voltak. Pedig – és most mondanám a lényeget az aszály kapcsán is – ha lenne elegendő víz betárolva, akkor képesek lettünk volna feltölteni minden csatornát. Ennek óriási a jelentősége, mert ha Magyarországon minden jelenleg rendelkezésre álló csatorna fel van töltve vízzel, az egymillió hektár öntözésével egyenértékű. És akkor még nem öntöztem, csak ott van a víz.
– Hogyan hathatnak az előbbiekben felvázolt fejlesztések Magyarország rétegvíz készletére?
– Annak védelme, megőrzése elsődleges cél, ezért mondjuk, hogy talajvízből nem öntözünk, egyetlen megoldásnak van realitása, ez pedig, a felszíni vizek megfogása, betárazása. Ez lehetőséget ad az öntözésre, korszerű technológiai rendszerek alkalmazása mellett úgy, hogy a tápanyagot is nagyrészt azzal juttatjuk ki, főleg, az ültetvények esetében. Ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy a talaj vízszintjét emeljük, és ezáltal a rétegvizek pótlását biztosítsuk. Ma Magyarországon optimista becslések szerint 4,5 köbkilométerrel több víz hagyja el az országot, mint amennyi beérkezik. Az a becslés, ami szerint ez a mennyiség eléri a 6 köbkilométert, szerintem, közelebb van az igazsághoz. Ez három balatonnyi víz. Ennek egyszerű kiengedése a továbbiakban nem megengedhető. Be kell vonni a gazdákat a vízellátás megoldását célzó munkákba, és az állam és a gazdák közötti szoros együttműködésben, megfelelő vízügyi szakemberek irányításával rendbe kell az országot tenni, közösen ki kell alakítani a határ vízellátási infrastruktúráját. Ez azt jelenti, hogy az elsődleges vízművek – vagyis, a tározók és gerincvezetékek kiépítését, fenntartását az államnak kell megoldania, a másodlagos vízműveket – azt a csatornarendszert, amin a gazdákhoz eljut a víz – már a gazdákkal együtt szükséges működtetni és karbantartani, a harmadlagos, a szántóföld melletti csatorna, amiből a gazda tud vizet vételezni, az pedig, a gazdák feladata lenne. Mivel a víz az országban egységes rendszert képez, a vízellátási rendszert úgy kell kiépíteni, hogy aszály idején az ország minden pontján lehessen vizet vételezni. Ehhez a keresztmetszeteket professzionálisan kell megtervezni, kialakítani. Olyan vízmennyiséget biztosítani, olyan áramlást kell létrehozni, ami a csatorna legvégső pontján is öntözésre alkalmas vízet garantál. Ehhez magas szintű mérnöki tudás, és modern technikai eszközök kellenek.
– A vízügyeknek Magyarországon nagyon sok gazdája van. Bizonyos feladatok az ipari minisztériumnál, mások a belügynél, az agrártárcánál, megint mások a katasztrófavédelemnél, az Országos Vízügyi Felügyelőségnél vannak, a csatornák egy része állami, önkormányzati fenntartásban van, vízgazdálkodási társulatokkal is találkozni még szórványosan, de a gazdák tulajdonában lévő csatornák mennyisége sem elhanyagolható. Egy olyan hatalmas átfogó koncepció végrehajtása, amiről az előbb Ön beszélt, nem igényel némi centralizációt?
– Régi örökség ez a bonyolult rendszer. Az érintett szervezetekkel közösen tettünk javaslatot a megoldásra, figyelembe véve a megváltozott klíma súlyos hatásait is. Összehangolt tevékenységre van szükség, ami egységes szakmai irányítást követel meg. Magunk mögött kell hagyni az eddigi, az öntözés megvalósítását akadályozó bürokratikus eljárásrendet. Szakmailag megalapozott, egyszerűsített ügyintézésre és gyorsabb engedélyezési eljárásra van szükség. Ebben a tragikusan nehéz helyzetben a vízügyi szakemberek irányítása mellett, partnerségben a gazdákkal leszünk képesek a víz visszatartásához szükséges infrastruktúra fejlesztéseket megvalósítani. Természetesen a víztározó rendszerek kialakítása, a nagyfolyóinkon a duzzasztóművek megépítése változatlanul állami feladat kell, hogy maradjon.A javaslatainkat megtettük, a döntés most az érintett kormánytagok kezében van.
Dombi Margit
