– Mi újat hoztak az ön által kitalált és vezetett irodalmi beszélgetések?
– Tíz évvel ezelőtt azt kerestem, mit tudok hozzátenni az irodalmi élethez, ami nem egy nagy könyvfesztivál – akkoriban az Ünnepi Könyvhét és a Nemzetközi Könyvfesztivál létezett, amelyek szervezésében részt vettem –, hanem intim együttlét a könyvekkel. Ami széles közösséget érint, nem elitklub, nincs magas belépődíj, s nem is a szakmához, hanem az olvasókhoz szól. Viszont az irodalom legmélyéről merít, és azt mutatja meg, hogy mindenkinek a sajátja lehet. Az egykori irodalmi kávéházakat céloztam meg, ahova írókat, művészeket hívtam beszélgetni – 2010-től a Hadikba, 2013-tól a New Yorkba, 2014-től a Centrálba –, s azt éreztem, hogy ez a közeg, ez a hangulat otthonos számomra és a nézők számára is.
– Azt a légkört tudta megteremteni, amelyben édesapja, Juhász Ferenc költő és barátai mellett része lehetett gyerekkorától?
– Azt a közvetlenséget, azt az egymás szemébe nézést, a párbeszédet az alkotók és a közönség között. Már az első estek után nagy sajtónk lett, és negyven ember helyett hirtelen háromszáz állt a kapuban. Eleinte ingyenes volt a belépés, és ma is ragaszkodom ahhoz, hogy a mozijegy ára alatt maradjon a belépődíj. Nekem az a misszióm, amit otthonról hozok: apukám egy kőműves és egy mosónő fia volt, egy faluból elindulva lett az egyik legnagyobb magyar költő, aki abban hitt, hogy az irodalom mindenkié.
A Várkert Bazárba a pandémia előtt hétszázan is eljöttek egy estre, s nem számított, ki hány éves, milyen ruhában vagy milyen munkahelyről érkezett.
Az a fontos, hogy meghalljuk egymást, mint egy jól funkcionáló családban, és hogy – mint egy slágernél – a közönség minden tagja azt érezze: ez neki szól. Ma már, kimozdulva a kávéházi helyszínekről, célom ezt az ideát, ezt a szellemiséget átvinni újabb és újabb platformokra. Legyen szó rendhagyó irodalomóráról, YouTube-videóról, pódiumbeszélgetésről vagy éppen filmről.
– Tavaly nyáron írta meg a Frici&-Aranka című tévéfilm tervét, az alkotást az ősszel be is mutatják. A történet fókuszában az 1920-ban megismerkedett és házasságot kötött Karinthy Frigyes és Böhm Aranka áll.
– A film műfajához a producerként dolgozó férjem által kerültem közel. Nálunk nincs határ munka és magánélet között, ez egy folyamatos körforgás, amelybe Attilával a lányunkat is bevonjuk. Tavaly nyáron Balatonvilágoson nyaraltunk együtt Karinthy Veráékkal – Karinthy Márton lányával –, és kiderült, hogy pár napunk maradt beadni egy filmes pályázatot. A gépem tele volt Karinthy Frigyesről, Böhm Arankáról, koruk irodalmi életéről szóló feljegyzésekkel, tanulmányokkal,
úgyhogy adta magát az ötlet: írjunk róluk egy filmet.
Számomra nagyon izgalmas Aranka személyisége, akinek a szépségéről sokat, a tudományos érdeklődéséről viszont annál kevesebbet hallunk, pedig az első nők közé tartozott, akik pszichoanalízist tanultak. A támogatást megkaptuk, a karantén alatt forgattunk.
– Máris az Abigélhez vagy a Régimódi történethez hasonlítják a produkciót.
– Ez a felénk áradó bizalom és kíváncsiság nagyon megtisztelő. Azt mutatja, hogy kell a közönségnek az irodalom és a film közös élménye, nem unják ezeket a történeteket, alakokat, akik ismerősek ugyan, de vágyják látni az emberi, hétköznapi oldalukat is.
– Kis költségvetésekből gazdálkodva hogyan valósítja meg milliónyi ötletét?
– Az a filozófiám, hogy nem a (pénz)hiányra koncentrálok, hanem a lehetőségre, és kitalálom, mit tudok kihozni abból, ami van. Például a költségek miatt nem forgattunk utcai, külső helyszíneken, hanem lakásbelsőkben, kávéházban vettük fel a jeleneteket, így a legendás New Yorkban. Viszont sok archív anyagot – a filmhíradó felvételeit, fotókat – használtunk, hogy illusztráljuk a kort.
– Az olvasás már nem magányos tevékenység, hanem közösségi élmény. Egy könyvről beszélgetni randevún, de üzleti találkozón is lehet.
– Mert egy könyv arról is szól, hogy miként viselkedünk, hogyan reagálunk helyzetekre.
Akármilyen magas vezetői pozíciót tölt be valaki, a műveltséggel, az olvasottsággal lépéselőnybe kerülhet. Az apukám generációjának a tagjai kívülről mondtak verseket. Amikor az anyukám egyetemre járt, ha megjelent egy Pilinszky- vagy Nagy László-vers, a diákok összeszaladtak, hogy együtt olvassák. Az irodalmi lapoknak rangjuk volt, szenvedélyes zsenik szerkesztették azokat, akik benne voltak a közéletben. 2021-ben újból köztünk vannak az írók, a költők, a szavaiknak megint ereje lett – pedig milliónyi kép és szó vesz minket körül. De ott lehet az is a Facebook-oldalunkon vagy az Instagram-sztorinkban, ha kortárs költők posztolnak verset. Ide el kellett jutni, és ebben, azt gondolom, az Irodalmi Szalon újraélesztése is erősen szerepet játszott.
– Májusban előkerült egy új Pilinszky-kézirat, amelyet ön vehetett át a tulajdonostól. Milyen érzés volt?
– A Pilinszky100 centenáriumi programok váza egy beszélgetéssorozat, de amellett, hogy bemutatjuk a költőt, az írót, az esszéistát, szeretnénk megismertetni az embert is: hol lakott, hol alkotott, milyen zenét hallgatott, mit reggelizett, milyen humora volt. A főbb pontokat ugyan megterveztük, de folyamatosan jönnek váratlan helyzetek – például ez, hogy Székesfehérváron előkerült Pilinszky János egyik jegyzetfüzete. Az idős hölgy, Bokros Jánosné, aki a költő főbérlője volt, negyven éve őrizte a fotóalbumok közt – bármikor elővehette volna, de most tette meg. Sosem felejtem el a pillanatot, és bízom benne, hogy azért is történt, mert megnyitottunk a szívében valamit egy egyszerű beszélgetéssel.
– Kiapadhatatlan az energiája?
– Nálunk mindenki tevékeny volt. Apukám, amikor nem jelent meg kötete, akkor is reggel 9-kor leült az íróasztalhoz és dolgozott. Anyukám orvosként hét évig otthon volt velünk, majd letette a harmadik szakvizsgáját és immunológus lett. Nagymamám gróf nagyapám halála után turistákat fogadott a lakásában, és gyerekként a testvéremmel mi is segíthettünk a vendégeknek reggelit készíteni. „Ne legyünk feleslegesek!” – ezt az útravalót kaptam apukámtól, s hogy találjam meg a saját utamat, ne másoljak senkit. Az Irodalmi Szalon a saját utam, az összes munkám ebből nőtte ki magát.
– Valóban egy cirkuszi kocsi a nyári otthonuk a férjével és a kislányával?
– Igen, a híres Wertheim családtól vettük, egy vadregényes kertben áll Kékkúton. Célunk, hogy ott is összehozzunk egy irodalmi varietét. Talán az élmény megosztása az, amelyről nem tudok leállni. Ahol nekem jó, ott szeretnék másokat is vendégül látni.
A cikk a Figyelő legfrissebb számában került publikálásra.
(Borítókép: Juhász Anna Irodalmi Szalon Facebook-oldal)
