Az, hogy elpusztul egy állat valamiféle okból, az élet része. Mindenki vegyen egy nagy levegőt most, és akkor kezdjen el vitatkozni, ha soha nem taposott el egy pókot, és a szúnyogokat is udvariasan terelgeti ki a lakásból. Persze állat és állat között nagy különbségek vannak, így nyilván nem lehet egy lapon emlegeti a szúnyogokat a szurikátákkal, vagy a 21. századi gyerekpótlókkal, a kutyákkal és macskákkal. Meg a cukiságokkal, amiket erre fogékony ismerőseink nagy örömmel osztogatnak a hírfolyamban.
A szurikáta elpusztulásáról szóló hírek alatti lincshangulatban nők jártak az élen, minimum hasonló sorsot kívánnak a gyereknek, értsük jól, őt is csapják a földhöz, a legenyhébb büntetés az örök életű közmunka lenne az állatkert trágyadombján. A józan hangot megütő kommentelőket ellehetetleníti a népharag, az állatok feltétlen imádata. Mert az állatokat manapság nagyobb szeretet veszi körül, mind az embereket, gazdáik abban a tévképzetben élnek, hogy emberként kell bánni velük.
Azon őrjöngenek a kommentelők, hogy miért nyúlt be a gyerek a ketrecbe, miért nem fogadott szót, nyilván okostelefonozik egész nap, jól meg kellene pofozni. Vádolják a szülőket és a tanárokat alpári stílusban, irracionális indulatokkal. Egy állat miatt. Mert ezek az állatvédők hibátlan emberek, betartanak minden szabályt, számlát adnak és kérnek, és a gyereküket is olyan patentul nevelik, hogy nem fogja kitépni a légy szárnyát, ha unatkozik fizika órán.
Elpusztult egy szurikáta, egy szerencsétlen balesetben. Sokkal rosszabb lett volna, ha ez a gyerekkel történik meg. Mint ahogy egy mai hírben, miszerint Indiában 13 gyereket téptek szét a kóbor kutyák. De az nem látnivaló, 0 megosztás az 1189-cel szemben.
Borítófotó: Egy négy hónapos szurikáta (Suricata suricatta) Tokovics Tamás, a Kecskeméti Vadaspark igazgatójánál Kecskeméten 2017. február 1-jén. A kis nőstény állat három hónappal ezelőtt egy hónapos korában érkezett Budapestről, miután az anyja nem tudta gondozni. A szurikáta a hideg idő miatt jelenleg az igazgatói irodában lakik.
