Történelmi jelentőségű választásnak voltunk szemtanúi a hétvégén Olaszországban. A fő kérdés az volt, hogy bevándorlóországgá válik-e Itália vagy sem. A baloldal volt és jelenlegi kormányfői, Matteo Renzi és Paolo Gentiloni képtelenek voltak megnyugtató megoldással előállni a migráció kezelésére, miközben többször más országok lakosait, választott vezetőit gyalázták. "A pénz nem hatol át a falakon. Ha falat emelsz, jobb, ha az olaszok pénzét elfelejted. Ha nem segítetek, nem fizetünk többet" – fogalmaztott például Renzi.
Meglátszott ez az eredményeken is, ugyanis az általa vezetett Demokrata Párt (PD) leszerepelt a parlamenti választásokon,18 százalékos eredményükkel az utolsó helyen végeztek a választási tömbök versenyében. Renzi gyorsan menekülőre fogta, be is adta lemondását. Van is miért, hiszen Matteo Salvini, az Északi Liga vezetője szerint olaszok millió bízták meg az Északi Ligát azzal, hogy „megszabadítsa őket a bizonytalanságtól és az instabilitástól”, valamint, hogy felelősségre vonja Matteo Renzi korábbi miniszterelnököt és Brüsszelt.
Majdnem ugyanilyen forgatókönyvet láthattunk Franciaországban is. 2012-ben a Szocialista Pártnak (PS) abszolút többsége volt a nemzetgyűlésben, és ők adták a köztársasági elnököt is, Francois Hollande személyében. Aztán jött a 2017-es elnökválasztás, ahol a volt államfő 6 százalékkal már az első fordulóban kiesett a jelöltek versenyében. A parlamenti választások sem okoztak örömöt a pártnak, ahol csak egy picivel szerepeltek jobban.
Ugyan Hollandiában elképesztő számú párt van, gyakorlatilag “kimaxolják” a sokpártrendszer fogalmát, mégis volt egy meghatározó szoci párt: a Holland Munkások Pártja (PvdA). 2012-ben még majdnem 25 százalékkal a második legerősebb pártként kerültek be a parlamentbe, azonban 2017-re a választók csalódtak bennük. A legutóbbi választáson majdnem 20 százalékot esve, 5,7 százalékot értek el.
Ha szocialistákról van szó, azért két halványuló “reménysugarat” fel lehet hozni. Az Egyesült Királyság és Svédország mai napig melegágyai a megújulni próbáló baloldali pártoknak. Előbbiben a Munkáspártnak óriási hagyománya van, de 1979 óta – Tony Blair korszakát leszámítva – ritkán számítanak kormányképes erőnek. Svédországban pedig gyakorlatilag 1917 óta a szociáldemokraták vannak a kormányon, de az elmúlt években egyre nagyobb elégedetlenséggel kell szembenézniük.
Osztrák szomszédunknál sem különb a helyzet. A Szociáldemokrata Párt (SPÖ) 1990-ig körülbelül 40 százalékos eredményeket hozott a választásokon, azonban mára leestek 25-30 százalék környékére. Ez pont annyit jelentett, hogy Sebastian Kurz vezetésével a Néppárt (ÖVP) megelőzte őket a 2017-es választáson, és a Szabadságpárt (FPÖ) is behozta a szocikat, csupán fél százalékkal maradtak le tőlük.
Nem mehetünk el a német pártrendszer átalakulása mellett sem. A 2017 őszi választáson a Szociáldemokrata Párt (SPD) 20,5 százalékkal a leggyengébb eredményétt produkálta a II. világháború óta. Ráadásul a párt népszerűsége azóta is meredeken csökken, 15,5 százalékra esett vissza, Martin Schulz korábbi elnök lemondott. A szociáldemokratákat már a bevándorlásellenes Alternatíva Németországért (AfD) is megelőzte, 16 százalékon áll jelenleg a párt.
A fentiek tükrében a haladó sajtónak és az ellenzéknek be kéne látnia, hogy tévedtek, amikor Orbán Viktor jóslatát olyan vehemensen támadták. Az európai közvélemény megelégelte azt, hogy a baloldal tébláboljon, és elindult a lázadás útján. Persze a nyugat-európai politikai elit ennek nem örül és tevékenyen tenne ez ellen. Nem veszik észre azonban, hogy a szakadék köztük és választóik között egyre mélyül. A mélyülés oka pedig nem más, mint a bevándorlás félrekezelése.
