A 40 éves arkansasi Tom Cottont négy évvel ezelőtt választottak meg szenátornak. Fiatal kora ellenére a republikánusok tekintélyes képviselőjévé nőtte ki magát, olyannyira, hogy nevét emlegetik a CIA lehetséges vezetői között, és könnyen elképzelhető az is, hogy a jövő elnökjelöltjei között fog szerepelni.
A republikánus párt konzervatív szárnyához tartozó politikus a The Wall Street Journalnak arról beszélt, miként látja az amerikai külpolitikát. Irán, Észak-Korea, Oroszország, Szíria és Ukrajna kapcsán megjegyezte: “mindig van egy katonai opció”. Véleménye szerint Amerika külpolitikai válságát az idézte elő, hogy az előző elnökök nem határozták meg világosan, hogy miként és mikor szükséges az erő alkalmazása. A szavazók értékelik az erős védelmi törekvéseket, viszont szkeptikusak a külföldi beavatkozással és a humanitárius indíttatású intervenciókkal kapcsolatban.
“A külpolitikának ahhoz, hogy rugalmas és bölcs lehessen, rendelkeznie kell a választópolgárok támogatásával. Az államférfiak és a diplomaták lehet, hogy azt gondolják, bölcs külpolitikát folytatnak, azonban azok nélkül ez nem fog menni, akik mindennek az árát kifizetik”.
A Clinton, a Bush és az Obama adminisztráció nélkülözte külpolitikájában ezt a fajta felhatalmazást. Jó példa erre a Líbia elleni 2011-es légicsapás, amelynek utóhatásai most “destabilizálják Európát és új terrorista sejteket hoznak létre”. Obama rosszul döntött, amikor Kadhafit támadta meg, Aszadot pedig a helyén hagyta. “Ha fordítva csinálja, talán mind a két oldalon boldogabbak lennénk most”.
Cotton, aki Irakban is szolgált gyalogsági századosként, úgy véli, hogy az iraki háborút rosszul menedzselte Amerika. Ezért drágán megfizetett az ország, és szavazói bázisának csökkenésével a republikánusok is. A Bush-adminisztráció az ország biztonsága elé helyezte más országokban folytatott demokratizálás ambícióit.
Cotton számára a tanulság ebből nem az, hogy az Egyesült Államoknak óvatosabbnak kellene lennie a külső, ellenséges hatalmakkal szemben, hanem az, hogy az ország biztonsága mindennél fontosabb. A szenátor ezért szorgalmaz Iránnal szemben elsősorban katonai, biztonságpolitikai, s csak másodsorban politikai vagy ideológiai fellépést.
A szenátor szerint Irán nagyobb, és hosszabb távú fenyegetést jelent, mint Észak-Korea. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Kim Dzsongun nukleáris izmozása közvetlenebb fenyegetés. Trump elnök úgy véli, hogy Pekingre kell nyomást gyakorolni: oldja meg az észak-koreai problémát azzal, hogy elszigeteli a diktatúrát a nyersanyag és a fegyver utánpótálstól. Cotton szerint ez hiba. “Kína versenytárs minden fronton. Kína felvétele a WTO-ba, a Kereskedelmi Világszervezetbe a hidegháború utáni amerikai külpolitika legnagyobb hibája volt”.
Erősen kritikus azzal az állásponttal szemben, amely szerint ha a kínai gazdaságot integrálják a globális gazdaságba, az a belső liberalizációt is kikényszeríti. Kína katonailag, gazdaságilag, politikailag és külpolitikailag is kihívást intéz az Egyesült Államokhoz. Egy ilyen feltörekvő hatalom megengedheti magának, hogy hosszú távú játékot folytasson. Ebben azonban Amerikának van egy behozhatatlan előnye, a 400 év óta fennálló piacgazdaság.
A szenátor szerint azonban mindez nem igazolja, hogy hiba lett volna Trump elnök döntése, amely szerint nem lépteti be Amerikát a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Övezetbe. “Az amerikai emberek egész egyszerűen nem akarták jóváhagyni azt az egyezményt” – mondja. Trumpot az elnöki székbe emelő szavazók azt szeretnék, ha kevesebb gazdasági és politikai koncessziót adnánk szövetségeseink kezébe, mint amennyi ahhoz volt szükséges, hogy a hidegháborúban legyőzzük a Szovjetúniót”.
Ugyanakkor Cotton nem ért egyet Trumppal abban, hogy Amerikának jó viszonyban kellene lennie Oroszországgal. “Az oroszok a régi világ meghatározó szárazföldi hatalma. Az USA az új világ meghatározó tengeri hatalma. Ezek a tények nem változnak. Ezek a tények újra és újra feszültségekhez vezetnek országaink között”.
Putyinnal nem elsősorban az a baja, hogy miként bánik az oroszokkal, hanem az, hogy Szíriában “szövetségeseinket bombázza, és területeket foglal el Európa szívében”. (Putyin nemrég jelentette be, hogy kivonja az orosz csapatokat Szíriából.)
A szigorú realizmus mellett a szenátor nem mentes az idealizmustól sem. “Egyszerű tény, hogy amerikai embereknek morális indíttatásuk van arra, hogy az Egyesült Államokat alapító elvek univerzálisak, az egész világon érvényesek legyenek”. Így nincs abban ellentmondnás, hogy a demokrácia elterjedése amerikai érdekeket szolgál.
A szenátor nem osztja a “az internacionális liberalizmus” kétségeit Magyarországgal és Lengyelországgal kapcsolatban. “Számos közép-kelet európai ország a nacionalizmus irányába mozdul el, szerintem ez egy érthető trend. Ha az adott ország 100 évet nyögött megszállás és elnyomás alatt, akkor érthető, hogy politikailag, kulturálisan, etnikailag és nyelvileg is homogén országra vágyik”. A szenátor szerint ezeknek az országoknak a fordulata a “brüsszeli transznacionalista” mozgalommal való szembennállás nyomán jött létre.
