A Hurun Global Rich List szerint Kínában tavaly 1058 dollármilliárdos volt, az USA-ban csak 696. Az ilyen rangsorok összeállítása persze nagyban függ a módszertantól, s persze van, aki azért fizet, hogy bekerüljön ezekbe, és van, aki meg éppenséggel azért, hogy ne szerepeljen e listákon. A nagyságrendek azonban nagyjából stimmelni szoktak. Peking évtizedekig hagyta, sőt támogatta, hogy globális befolyása növelésének érdekében multinacionális vállalatok jöjjenek létre; ezek alapítói tartoznak az első milliárdosok közé.
Az elmúlt időszakban azonban változott a széljárás, Hszi Csin-ping elnök új egalitarizmust hirdetett meg.
Ennek kezdete volt a technológiai szektor elleni támadás, a sokkal szigorúbb szabályozás (Új kedvencei vannak a kínai pártvezetésnek – Figyelő, 2021/33. szám). Az új idők egyik első jeleként a világ legnagyobb kapitalizációjú italgyártójának, a Kweichow Moutainak az árfolyama is meredek esésbe kezdett. A Moutai (Maotai) pajcsiu, egy speciális tömény szesz szimbolikus jelentőségű ital Kínában. A legenda szerint Mao az 1930-as évekbeli hosszú menetelés idején egy ideig a Kujcsou tartományban lévő szeszgyárban rendezte be főhadiszállását – nyilván nem véletlenül –, és a Moutai a kedvenc italává vált.
Legendák keringenek arról is, hogy e stratégiai visszavonulás alatt a sebesült harcosok ezt itták az operáció előtt – nem volt fájdalomcsillapítójuk. Ezzel kínálta Mao Richard Nixont annak történelmi jelentőségű 1972-es kínai látogatásakor, ezt vitte ajándékba Hszi Csin-ping Obama elnöknek 2013-ban. Henry Kissinger 1974-es kínai útján állítólag azt mondta Teng Hsziao-ping akkori pártfőtitkárnak, hogy „ha elég Moutait iszunk, megoldunk minden problémát”. A kínai előkelőségek, pártfunkcionáriusok, üzletemberek körében szokássá vált, hogy az egyébként meglehetősen borsos árú itallal koccintsanak a nagyobb szerződések előtt. A Moutai pajcsiu így a korrupció szimbólumává is vált. Arra is volt példa, hogy egy hivatalnokot négyezer palackkal vesztegettek meg. A hivatalos kínai vezetés így „gusztustalannak” minősítette a Moutait, s hadjáratot indított ellene.
A szesz elleni csatározások azonban csak egy részét képezik egy sokkal átfogóbb hadjáratnak, amelyet Peking a gazdagok ellen hirdetett meg. Kína negyven évig hagyta, tűrte, támogatta, hogy a legnagyobb jövedelmi egyenlőtlenségekkel sújtott országok egyikévé váljon. A mostani mantra azonban a „közösségi jólét” lett. A Moutai piaci kapitalizációja a február eleji csúcs óta majdnem 210 milliárd dollárral zuhant. Ez több, mint a világ legnagyobb italgyártói közé tartozó japán Suntory és globálisan szintén az egyik vezető holland Heineken összesített piaci értéke.
Egy Hszi Csin-ping által létrehozott és általa is vezetett bizottság nyíltan ki is mondta az irányváltást:
„Szabályozni szükséges a nagy jövedelmet, s az ezzel rendelkező magánszemélyeket és vállalatokat a társadalom felé kell irányítani. A cél a közösség gazdagodása.” A hírre zuhanórepülésbe kezdtek a luxuscikkek gyártóinak részvényei, a befektetők attól tartanak, hogy jelentősen megcsappan a termékeik iránti kínai kereslet.
Az új irányvonal hátterében tehát egyértelműen a jövedelmi különbségek csökkentése áll. A párt attól tart, hogy ha marad a status quo, akkor erodálódik a szegényeknek a vezetésbe vetett bizalma. Óvatosan kezelendő becslések szerint nagyjából 600 millió kínai él havi ezer jüanból (kb. 150 dollár, 44 ezer forint). A támadás, mint említettük, a technológiai szektor milliárdosai ellen kezdődött. Jack Ma, az Alibaba és Pony Ma, a Tencent alapítójának a zsebéből több milliárd dollárt húztak ki árfolyamesések révén a szabályozó hatóságok. Vannak aztán, akik gyorsan vették a lapot. Ilyen például Vang Hszing, a Meituan nevű élelmiszer-házhozszállítási cég alapítója, aki 2,3 milliárd dollárnyi tőkéből állított fel egy jótékonysági alapot. Az egyik legnagyobb internetes platform, a Tencent 7,7 milliárdot különített el a „közjó” érdekében. Ezt az alacsony jövedelműek fizetésének a kiegészítésére, az egészségügyi ellátásra, a falvak infrastruktúrájának a fejlesztésére és a közoktatásra fordítják.
A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható.
(Borítókép: Shutterstock)
