Sokszor mondják liberális körökben, hogy a közép-európai államok aláaknázzák az EU-t, veszélyeztetik a demokráciát és a tekintélyhatalom felé tartanak. Ha górcső alá vesszük ezen fiatal demokráciákat, láthatjuk mennyi olyan stratégiai elem volt ott – beleértve a médiát és bíróságokat is – amik még a rendszerváltások után is kommunista emberek kezében voltak. Ráadásul olyan szabályok, törvények, alkotmányok voltak érvényben, amelyet a kommunisták alakítottak ki. Így igazából ezek a demokráciák azt csinálják, amit kell: újraformálják intézményrendszereiket, néha alkotmányaikat is, hogy be tudják csatornázni a választók igényeit.
Annak ellenére, hogy máshogy gondolkodnak a határvédelemről, a kultúráról és identitásról, sem az emberek, sem a kormányok nem EU-ellenesek. Nem akarják elhagyni az uniót, csupán visszaszerezni néhány olyan tagállami jogot, amelyek jelenleg központi hatáskörben van. Sőt, néhány esetben még sokkal Európa-pártibbak, mint más országok. Például Orbán Viktor az egyik legnagyobb támogatója a közös európai hadseregnek. A különbség csupán az, hogy ezek az országok egy másfajta Európai Uniót képzelnek el, ahol a “nagyok” tisztelik a “kisebb és újabb” tagokat. Ezért küzdenek a Visegrádi Négyek.
Az a politikai status quo, ami létrejött a rendszerváltások után gyakorlatilag szétesett, viszont folyamatos változásban van. Ez a bal oldal szemszögéből mutat sivár képet. A szocdemek a cseh választáson 7 százalékot értek el, Lengyelországban gyakorlatilag eltűntek, Magyarországon 4 éve 5 párt összefogott, és úgy értek el szerény 25 százalékot. Szlovákiában pedig a politikai harc egy konzervatív jobboldali és egy populista irányzat között zajlik. Az átlag liberális jobboldali pártok pedig egzisztenciális válságban vannak, mivel el kell dönteniük, hogy csatlakoznak a jobboldali kormányokhoz, vagy eltűnnek a süllyesztőbe. Legalábbis egy időre.
A helyzet ugyanis az, hogy Lengyelországban a Jog és Igazságosság pártja 45 százalékos, míg Magyararszágon a Fidesz-KDNP 51 százalékos támogatottsággal bír a biztos szavazók körében. Tehát mindkét országban a konzervatív párt mögött sorakozik fel a társadalom többsége. Csehországban és Szlovákiában pedig a konzervatív jobb és a populizmus pártjai harcolnak.
Ha mélyebbre ásunk, 3 pontban tudjuk jellemezni mi történik. Először is, a V4 országai megelégelték, hogy Brüsszel utasítgatja, és nem kezeli egyenlő partnerként őket. Másodszor, túljutottak azon a fázison, hogy hálálkodjanak Brüsszelnek, azért, hogy EU-s tagok lehetnek, és most már azt is látják, hogy gazdaságilag nem tartják tiszteletben őket. Harmadrészt, mivel röpke 20 éve szabadultak fel a szovjet elnyomás alól, féltik nemzeti identitásukat és szuverenitásukat.
Igazából ezek az országok úgy tekintenek magukra, mint Európa magjára. Olyan országok amelyek egyszerre nemzetállamok, tisztelik a családot, a nemzeti identitást, a többségi demokráciát és az Európai Unió szerves részei. A vita itt valójában arról szól, hogy mit is jelent európainak lenni.
A valódi probléma ott van, hogy francia és német támogatással Brüsszel támadásokat intéz Lengyelország és Magyarország ellen. Holott mindkét említett országban működnek a demokrácia intézményei – aktív politikai kampányok vannak, tüntetések, folyamatos média és szabad választások, jó választási rendszerekkel. Megkérdőjelezhetetlenül demokratikusak, sokkal jobban mint maga az Európai Unió.
Ennek láttán, egyre többen ismerik el, hogy a V4 országai egy igazi alternatíva lehetnek a szenvedő EU számára. A nyugat- európai közvélemény is ebbe az irányba kezdett el tolódni. A franciák, olaszok és spanyolok is létrehozták a saját populista pártjaikat, protestálásként a bal- és jobboldal hibáira. Görögországban egy populista baloldali párt kormányoz. Portugália egy szélső baloldali kormánnyal bír, míg az Egyesült Királyság a Brexitre igennel szavazott.
Ez a tendencia látszik a liberális demokrácia két védelmezőjénél is. Merkel tisztán a populizmus ellen pozicionálta magát, és hivatalosan Macron is. Közelebbről megnézve viszont láthatjuk, hogy Emanuel Macron egy centrista programmal nyert ugyan választást, de tette ezt egy klasszikus populista kampánnyal. Így igazából ha esetleg Merkel elbukná harcát a populizmus ellen, valószínűbb, hogy Macron asszisztálna, együttműködne a populizmussal.
Mindenesetre lényegtelen, hogy együttműködsz vagy ellenállsz, mindaddig míg nem tekintesz partnereidre egyenlőkként, konfrontációk fognak létrejönni. Ez a centrista EU-s vezetés, nevezzük akár német-francia tengelynek vagy Brüsszelnek, nem ismeri el azt a jogot, hogy lehetnek kihívói. Inkább fogja magát és rájuk aggat olyan jelzőket, hogy illegitim, szélsőséges és szupranacionális jogi és politikai erőivel próbálja meghátrálásra kényszeríteni őket, jelen esetben a V4-eket.
