Sok jellemzője van a modern embernek, főleg okos meg szép, meg a ha szerencséje van és a világ fejlettebbik részén látta meg a napvilágot, akkor hihetetlenül pazarló is. Kajaügyileg (is) nagyon rossz a helyzet: az Európai Parlament (EP) közel százmillió tonnára teszi azon élelmiszerek mennyiségét, amik a gyomor helyett a kukában végzik. Ebben persze a magyarok is vastagon benne vannak, ugye nem kell mondani. Mindenesetre az EP szerint ez nem jó.
Van ebben a rossz gyakorlatban egyéni éppúgy, mint intézményi felelősség, valahogy teljesen természetes, hogy ott a kaja az asztalon, turkálunk benne meg fintorgunk, ami meg nem kell, mehet a szemétbe.
Persze ma már minden a szemétben köt ki, egyszerhasználatossá váltak nem csak a termékek és eszközök, de sokszor az egyének is. Kiment a divatból a zoknistoppolás, bármilyen rongyot akaszt le az ember az üzletben, pont két mosás után lehet is a kukába dobni, a mobiltelefonok egy év alatt lerohadnak. A sor hosszan folytatható. Megfigyeléseim alapján a hétfőn vett kifli kedden már tényleg pimpós – bár még bőven ehető. S akkor még nem beszéltünk a félbevágott, a hütttttőben másfél nap alatt megrohadó paradicsomról és paprikáról. Szóval valahogyan minden olyan gyorsan megy tönkre s gerjeszti az újabb pénzköltést, olyannyira pörög a fogyasztás, hogy a szükségtelen vásárlások tényleg csúcsra járatják a pazarlást is.
Miközben az élelmiszer előállítása elképesztően energia- és forrásigényes buli, elég ha csak arra gondolunk, hogy egy kiló hús előállításához mennyi takarmányra és vízre van szükség.
Azt meg sem merem becsülni, az éttermek/kifőzdék/kajáldák viszonylatában mennyi étel marad meg olyan formában, hogy azokat hatékonyan begyűjtve el lehessen juttatni azoknak, akiknek sajnos alapélménye a korgó gyomor. Valószínűleg sok, olyan sok, hogy azzal sokan lakhatnának jól. A Magyar Élelmiszerbank Egyesület (MÉE) megteszi amit lehet, több mint háromszáz partnerükkel rászorulók százezreinek gondoskodnak az ebédjéről. Az egyesület rendkívül fontos tevékenységet végez, sajnos ebben az esetben nem érvényesül a kiterjedt mintaképzés, bezzeg ha botoxozni vagy szilikonozni kell! De ugye MÉE csak csepp a tengerben, hiszen – most nem tárgyalva a szegénység és a vele párban járó éhezés szociológiáját – alapvetően a bolti bevásárláskor és az otthoni “konyhai workflow” mentén dől el, hogy az ételnek mi lesz a sorsa. Meg hogy mit tanítasz a gyerekednek arról, hogy az étel az asztalon nem egy “adottság”, hanem egy érzékeny, bonyolult és költséges folyamat végeredménye, amit százmillióknak nem áll módjában kiélvezni.
Ott állok a sorban, elképesztő dolgokat látok, s miközben “gyorsolvasással” szemügyre veszem a két légköbméteres bevásárlókocsi tartalmát, azon is elgondolkodom, hogy úgy a normális határokon túl mibű tudnak emberek kétnaponta ilyen mennyiségű műkólát, műcsipszet és egyéb emberi fogyasztásra szánt terméket megvenni. Ott áll a normcore tökéletes mintapéldánya és pakolja és pakolja és pakolja, egy része persze megy majd a kukába, tökmindegy, látszik a képén, hogy boldog, ez az ő pillanata, csak érezze és főleg mutassa, hogy neki jól megy a szekér, mert a telekocsi bizony a jólét indikátoraként jelenik meg az ő értékrendjében.
Szóval lehet itt akármilyen intézményi reform, meg uniós kezdeményezés, meg étteremregula, alapvető változás ebben a kérdésben (is) csak akkor következhetne be, ha az emberek okosan és felelősen vásárolnának, a kenyérnek pedig nem csak a közepét ennék ki.
