Kedvező folyamatok indultak el a magyar társadalomban az apák helyzetének bemutatása, illetve családon belüli szerepük tisztázására. Szervezetek alakultak, régebb óta tevékenykedők hirtelen felébredtek és a “nők számára milyen nehéz összeegyeztetni a családot és a karriert”-típusú üzenetek mellé olykor már az apa-topik is befér. Úgy tűnik, hogy a politika is felfedezte magának a témát, de ami igazán fontos: egyre több az olyan tökös kispapa és apa, aki igenis helyet kér magának minden olyan szituban, ahol korábban nem volt helye, vagy nem hagytak számára lehetőséget a jelenlétre. Viszont alacsony bázisról indulunk, így örömkönnyekre még messze nincs oka senkinek, hiszen az apák mindennapok folyamán még igen sokszor tévednek be a pofonerdőbe.
Egyfajta forradalomról, vagy sokkal inkább tabudöntögetésről van szó. Érthetőbben fogalmazva: a témában megszólalók azt az üzenetet próbálják meg átadni, hogy a sok-sok évtizedes vélekedéssel ellentétben az “apa” az anyánál egy fokkal sem súlytalanabb szereplője a családnak vagy a teljes viszonyrendszernek, szerepe, jelenléte elengedhetetlen a gyerek pszichoszociális fejlődése, énképének, illetve a másik nemhez való viszonyának kialakulása szempontjából.
Még mindig hallok kimondva és szépen körülírva is olyan véleményeket – elvileg okos, képzett, felnőtt emberek szájából – hogy az apa egy tök felesleges képződmény, gyártsa le a gyereket, oszt’ mehet Isten hírével. Az ilyen és ehhez a gondolatkörhöz tartozók örülhetnek; mind a munka világának a férfikat terhelő kihívásai, mint a rosszul kezelt rokonmenedzsment a kezükre játszik, mert – akár csak az Egyesült Államokban vagy éppen Németországban is – úgy hazánkban is sikerült apát kilúgozni a családból. Előbbi két (fejlett)társadalom esetében az “apátlan társadalom” fogalma egyáltalán nem egy idegen, mi magyarok remélhetően a közelébe sem kerülünk egy ilyen állapotnak. Talán nem kell – vagyis sajnos, mégis csak kell! – magyarázni azt, hogy jelenlétének hiánya éppen hogy elvesz mindabból, amit egészséges fejlődésnek és önmagával tisztában lévő személynek gondolunk.
Noha vannak rossz apák – és rossz anyák is – napjaink “apája” nem egyenlő a pattintott kőkorszak lándzsás vadászaival. Lehet telesírni a férfigyűlölő feminista blogokat (hangsúly a férfigyűlölőn és nem a feministán), de attól még igaz: a férfi, főleg az apává váló “fajta” éppen olyan – egyszerre tökéletes és tökéletlen – szerkezet, mint aki világra hozza a gyermeket. Ugyan másképpen néz ki és másképpen kommunikál – sokuk a társadalom által rájuk erőltetett szájkosár miatt olyanok, mint Néma Bob – de attól még érzékenyek és figyelemre kiéhezettek.
Június harmadik vasárnapja az Apák napja. Ahogy az Anyák vagy a Nők napja esetében szinte kulcsmondattá vált, hogy “ne virágot hozzatok”, akkor az apák esetében az lehetne a szimbolikus kérés: “Nem kérünk sört. Ha eszetekbe jut, két jó szó bőven elég lesz”.
