Obama elnök számára Irán megerősödése elkerülhetetlen ténynek tűnt. Számára egy Iránnal való konfrontáció még nagyobb kockázatot hordozott, mint az Irakkal szembeni konfliktus. Obama úgy vélte, hogy az amerikai dominancia a Közel-Keleten nem tartható fent tovább, így a legbölcsebb döntés olyan szerződéseket kötni, amelyek védelmezik az amerikai érdekeket és biztosítják azokat a térségből való kivonulás után is.
Az iráni atomprogrammal kapcsolatos megállapodástól Obama azt remélte, hogy a fentieket biztosítja – sőt még ennél többet is. Abban bízott, hogy ha az atomkérdést kiveszik az amerikai-iráni konfliktusból, akkor megszűnik a katonai konfrontáció lehetősége is. Obama abban bízott, hogy a szankciók feloldását követő gazdasági fellendülés kifogja a szelet az iráni keményvonalasok vitorláiból, nagyobb befolyást nyerhetntek a mérsékelt iszlám hívei.
Ebből a szempontból nézve a Teheránnal kötött alku a diplomácia mestermunkája volt. A megállapodás támogatói most attól félnek, hogy az iráni és az amerikai keményvonalasok olyan konfrontációba sodorják a két államot, hogy elkerülhetetlen lesz a háború. Ha ez megvalósul, akkor a térségben az amerikai befolyás inkább csökken, mintsem növekedne.
Trump elnök megközelítése teljesen más. Az elnök támogatói nem akarnak elhúzódó háborúkat, viszont nem szeretnék sztoikusan végignézni az amerikai befolyás elenyészését sem. Trump úgy gondolja, hogy ha Irán megerősödik, az éppenhogy a keményvonalasoknak pozícióit erősíti meg. Franklin Roosevelt elnök mondta egyszer, hogy “egyetlen tigrist sem lehet kiscicává szelidíteni azzal, ha cirógatjuk”.
Trumpék az iráni arroganciában és a közel-keleti befolyásuk növekedésében lehetőséget láttak arra, hogy újra megerősítsék az amerikai érdekeket. Washington abban bízik, hogy Irán arab és izraeli ellenfelei olyan helyi, természetes szövetségeseket kínálnak az amerikaiaknak, akik az amerikai támogatásért cserébe készek viselni egy Iránnal szembeni fellépés kockázatait és terheit. Az izraeli légierő és az arab szárazföldi csapatok kombinálva a híreszerzési hálózatokkal, valamint a helyi kapcsolatokkal védekezésre kényszeríthetik Iránt Szíriában és más befolyási zónáiban is. A katonai nyomás és a gazdasági szankciók meggyengítik majd Irán befolyását külföldön és politikai problémákkal szembesítik a vallási vezetőket belföldön. Ha a válaszuk az lesz, hogy újraindítják az atomprogramot, akkor az izraeli-amerikai légicsapások gátolhatják meg ennek folytatását.
Ha Irán hajlandónak mutatkozik a tárgyalások újraindítására – amelybe immár az eredeti megállapodásban nem szereplő ballisztikus rakéták is szerepelnének -, akkor az erő pozíciójából tárgyaló amerikaiakkal szemben kell majd leülniük az asztalhoz.
Geopolitikai szempontból az is meghatározó tényező, hogy Szíria jövője az arabokon múlik, s Iránnak el kell fogadnia Irakot, mint természetes pufferállamot a szunnita arab világ és a siíták között. Látni kell, hogy Trump nem csupán az amerikai erő pozíciójából cselekszik, hanem fontos térségi szövetségesei is vannak: Egyiptom, Szaúd-Arábia és Izrael. Minél aktívabb Washington a Közel-Keleten a diplomáciában, annál kisebb az esélye annak, hogy szárazföldi háborúba kellene keverednie.
A poszt-amerikai világrend helyett tehát Trump a neo-amerikai világrendet próbálja meg megalapozni. Tesztterepnek ehhez a Közel-Keletet választotta.
