Kína 2003 és 2013 között több mint 5 ezer milliárd dollárt költött arra, hogy gyengítse devizája árfolyamát annak érdekében, hogy megmaradjon versenyelőnye és külkereskedelmi többlete – írják új könyvükben Fred Bergsten és Joseph Gagnon, a Peterson Institute for International Economics közgazdászai. Ez a kínai erőfeszítés szívta el a munkahelyeket és generált hiányt – többek között – az Egyesült Államokban is, ez rontotta a helyzetet a 2007-2009-es recesszióban, és ez akadályozta meg az abból való gyors kilábalást. Becslésük szerint 2009 és 2014 között egymillió amerikai munkahely szűnt meg mindennek következtében.
A pekingi vezetés azóta irányt váltott: engedte a kínai deviza árfolyamának erősödését, a külkereskedelmi többlet csökkent is ennek nyomán. A két közgazdász új módszert javasol, hogy ne ismétlődhessen meg a korábbi kínai beavatkozás. Javaslatuk szerint amikor egy ország dollárt vásárol, hogy alacsonyan tartsa devizája árfolyamát, az Egyesült Államoknak válaszul az adott ország devizájából kellene ugyanakkora mennyiséget venni. Javasolják továbbá azt is, hogy a két- és több oldalú nemzetközi kereskedelmi szerződésekbe bele kellene venni az árfolyam manipuláció tilalmát.
Németország már nehezebb kérdés, mint Kína. Az euró 1999-es bevezetése óta Berlinnek nincs hatása az árfolyamra. (Legalábbis közvetlenül, mert az Európai Központi Bank árfolyampolitikájára viszont van – a szerk.) Ugyanakkor a németek versenyelőnyre tettek szert az eurózónában. A munkaerőpiaci reformok lenyomták a béreket. 2007-ben a munkajövedelmeket terhelő adók csökkentését – amely versenyképesebbé tette a német munkaerőt – az áfa emeléséből finanszírozták, ami így mégjobban tehermentesítette az exportot. Egy ilyen intézkedés korábban felhajtotta volna a német márka árfolyamát, s ezen keresztül csökkentette volna a német kereskedelmi többletet. Az eurózónán belül azonban a teher a többi tagállamra, leginkább a franciákra hárul. Nekik kellene a bérek és az árak csökkentésével alkalmazkodni a német versenyképességhez. Ennek az ára a magas munkanélküliség és a költségvetési megszorítások. Az eurózóna egyensúlya így strukturálisan borult fel, ami arra kényszerítette az Európai Központi Bankot, hogy alacsonyan tartsa az irányadó kamatlábat és így az euró árfolyamát. Ez pedig felfújta a zóna kereskedelmi többletét a világ vezető gazdasági centrumaival szemben.
A probléma nem az, amit Trump állít, hogy Németország túl sokat exportál. Nem lehet hibáztatni a BMW-t, mert minél több autót akar eladni az amerikaiaknak. (Főleg úgy, hogy a BMW-nek, a Daimlernek és a Volkswagennek is vannak összeszerelő üzemei az Egyesült Államokban.) A probléma az, hogy a németek túl keveset importálnak, túl sokat takarítanak meg.
Emmanuel Macron francia elnök “fiskális uniót” szorgalmaz az EU-ban, amelyben Németország beszállna a tagországok költségvetésének finanszírozásába. Ebbe a németek – főleg így a választások előtt – soha nem fognak belemenni.
A helyzet megoldását egyelőre nem látni. Néhányan úgy gondolják, hogy az eurózóna kettészakad: egy Németország által dominált, erős devizájú és egy, a franciák által vezetett gyenge devizájú részre.
Az amerikai politikai vezetők ez ideig túlságosan ragaszkodtak az euróhoz, az eurózónához ahhoz, hogy erre rámutasanak. Trumpot azonban nem köti a status quo, megengedheti magának, hogy őszinte legyen. A múlt heti európai csúcstalálkozók tapasztalatait leszűrve azonban erősen kétséges, hogy Macron és Merkel odafigyelne rá.
