Az elnök retorikai fogásai közül számos olyan van, amely sérti az európaiak érzékenységét. Trump drámai kivonulása a párizsi klímacsúcsról európai értelmezés szerint “krízist” idézett elő a transzatlanti kapcsolatokban. Az amerikai adminisztráció intézkedései azonban meglepő módon erősítik az öreg kontinens alapjait.
Egy évvel ezelőtt az a forgatókönyv, amely szerint az oroszbarát Trump elfordul a NATO-tól és a farkasok elé dobja Európát remegéssel töltötte el a kontinenst. Napjainkban ezek az érzések túlzónak tűnnek. Ugyanakkor nagyon kevés európai érti, hogy Trump külpolitkája valójában oroszellenes és európapárti. Ez részben azért van, mert az európaiakra, és különösen a németekre nem jellemző a stratégiai gondolkodás. A szép szavak és a nemes gesztusok elkendőzik a kemény tényeket. A csomagolópapír gyakran többet számít náluk, mint maga az ajándék. Amikor az európaiak meghallják azt a szót, hogy “rétegrepesztés”, akkor nem arra gondolnak, hogy ez annak a lándzsának a hegye, amellyel az amerikai energiaipari offenzíva korlátok közé szorítja az orosz geopolitikai ambíciókat.
Amikor Európában azt hallják, hogy Amerika modernizálni akarja nukleáris arzenálját, akkor az amerikai militarizmus veszélyei jutnak eszükbe, nem pedig az orosz ellenséges fegyverkezés, amely az Oroszországhoz legközelebb lévő európai országokat veszélyezteti.
Kezdjük az energiával! A rétegrepesztéses technológiával felszínre hozható amerikai olaj és gáz nem csupán az amerikai gazdaság számára szolgál olcsó energiaforrásul. Ez az amerikai külpolitika egyik legfontosabb tényezője. Nem csupán arra szolgál, hogy korlátozza a közel-keleti országok sajnos gyakran terrorizmusra és radikalizmusra fordított bevételeit, de arra is, hogy kényszerítse az olajexportból származó bevételtől függő Oroszországot arra, hogy minden egyes Ukrajnában kilőtt töltény, és minden egyes Szíriában alkalmazott zsoldos költsége fontos tényező legyen számára. A palagáz és a palaolaj sokkal jobban frusztrálja Vlagyimir Putyint, mint az Oroszország ellen bevezetett szankciók, vagy az ENSZ-ben elhangzó szónoklatok. Amikor 150 dollár volt az olaj hordónkénti ára és minden európai ország számára az energiabeszerzés volt a kulcskérdés, akkor Oroszország hosszú árnyéka rávetült Európára. Amikor 60 dollár az olajár és bőséges az ellátás, az orosz energiától való függés drámaian csökkent.
Van azonban egy másik út is, amelyen keresztül az amerikai energiahordozók segítik az EU-t. Az Unió nettó importőr, fogyasztása nagy. Így a magas olaj- és gázárak visszafogják az európai gazdaságok növekedését. Az OPEC által diktált monopolisztikus, magas árak súlyos adóteherként nehezedtek az európai gazdságra. Az olcsóbb olaj, amelyet részben az amerikai kitermelés megugrása tesz lehetővé, óriási adócsökkentésként is felfogható. Különösen igaz ez a déli országokra, mint például Görögország és Olaszország, amelyek még mindig küzdenek az eurózóna adósságválságának utóhatásaival.
Húzhatják a szájukat a környezetvédők, de Trump elnök “tövig nyomom a gázt” stratégiája az energiahordozó kitermelésben sokkal jobban szolgálja a növekedést és az eurozóna kohézióját, mint bármi más, amit az Egyesült Államok képes lenne megtenni. A gyorsabb gazdasági növekedés ugyanis csökkenti azokat a politikai feszültségeket is, amelyek az EU intézményrendszerét korrodálják. Ha a jövő hónapban az olasz választások európapárti kormányalakítást hoznak, Brüsszel pezsgőt küldhet a Fehér Házba.
Van azonban más is. A Trump-adminisztráció fegyverkezési törekvései és a nukleáris arzenál modernizációja visszafogja az orosz agressziót. Az erősebb Amerika erősebb NATO-t és stabilabb Európát jelent. Ha az Egyesült Államok – ahogy ezt néhányan szeretnék – csökkentené katonai kiadásait és sokkal jobban fókuszálna Ázsiára, az európai biztonság az amerikai diplomaták beszédein múlna.
Persze nem mindenki utálja az amerikai kormányt Európában. Párizs például hagyományosan kevésbé szentimentális a geopolitikai kérdésekben mint Berlin. A franciák történelmi lehetőséget látnak. Trump legfontosabb külpolitikai céljai sokkal jobban passzolnak a franciák prioritásaihoz, mint a németek elképzeléseihez. Ilyen például az európai védelmi erő növelése, az Irán elleni keményebb fellépés, a katonai erő és a biztonsági háló aktívabb használata. Berlin azzal van elfoglalva, hogy sajnálkozik az amerikai adminisztráció németekkel kapcsolatos álláspontján. Emmanuel Macron viszont abban bízik, hogy a meggyengült Angela Merkel helyére léphet, s így a franciák lehetnek Amerika legfontosabb európai szövetségesei. A franciák még Trump rossz megítélkését is használni szeretnék: népszerűtlensége Európában, valamint hátralépése a világ vezető hatalmának szerepéből vákuumot teremt, amelyet Franciaország szívesen betöltene. Itt megint csak azt láthatjuk, hogy a Trump-adminisztráció hogy segít megoldani Európa problémáit. A németek egyre növekvő befolyása és ezzel párhuzamosan a franciák meggyengülése azt a francia-német egyensúlyt fenyegeti, amely eddig az EU erejének legjavát szolgáltatta.
Donald Trump nem lesz Európa hőse. De történelmi lehetőséget kínál az európaiaknak.
