Kerékpárosok százai, havi bontásban ezrei tekernek Óbuda felé minden áldott nap a rakparton délről északnak, északról délnek. Mindenféle népek ülnek a nyeregben, a melóba és melóból igyekvők éppen úgy, mint a heti kilométeradagot begyűjtő komolyabb bringások. Utóbbiak számára ez azért is kulcsfontosságú kerékpáros útvonal – annak egészen penetráns építészeti hibáival együtt is, elég, ha csak a Batthyány tér környékén lévő derékszögű (!!!) kanyarokat vesszük – mert azon végig haladva nyílik meg az út Szentendre, Visegrád, az izgágább arcok számára pedig Dobogókő felé.
Vagyis lehet menni kifelé a világba, ki a francba innen, jó levegőt szívni, megmérni az erőnket, gondolkodni, nem rossz dolog az.
A rém: jössz a szabadság érzésétől dagadó keblekkel, majd arcon csap a valóság
De a rendszer és annak urai évek óta köpnek egy nagyot a szabadság levesébe a Tímár utcai felüljárónál, amit éppen a kerékpárosok életének megkönnyítése miatt építettek még az eocén korban. Mindenki ismeri a szitut: a felüljárónál évek óta ott a kerékpáros felhajtást tiltó tábla, ezt csak Örkény tudná megfesteni, a rosszkor rossz időben érkező bringásokra meg a yardok lesnek. Eléd teszek egy tányérral a kedvenc levesedből, de jön a koki, ha hozzá mersz nyúlni.
Valamikor 2015-ben a magasságos BKK megígértre, hogy rendezi a helyzetet, de ugye aki ígérni se tud… a lényeg az, hogy egyik nap éppen kezdtem belefeledkezni a tekerésbe és a kellemes 23 fokos jóidőbe, amikor a velem szembe jövő arc „rendőrök a felüljárón!” felkiáltással visszarángatott a valóságba. S kapaszkodj meg, tényleg ott voltak, bár talán közteres figurák is lehettek, de legalább nem bújtak el sunyin, a felüljáró közepén már messziről világított a zöld mellény és befigyelt a menő napszemcsi is, sugárzott az erő.
Persze a derék polgárnak nem sok lehetősége van ilyenkor. Fapofával, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, eltoltam előttük a biciklit. Vissza se néztem.
