A Jobbik elnökválasztási küzdelmében nemrég megkérdőjelezhető körülmények között elbukott Toroczkai László szerdán adott interjút a történtekkel kapcsolatban, amelyben eggyel erősebb fokozatra tekerte az ökölrázást Vonáék irányába. Most már nemcsak párton belüli platformozást ígérget. Immáron a pártszakadás lehetőségét is kilátásba helyezte.
Igázból érthetetlen ez a fontolva haladás attól az embertől, aki ilyeneket mond: “2006-tól kezdve az első vonalban én vittem a bőrömet a vásárra a Gyurcsány-kormány ellen, nem Vona Gábor, többen ismertek abban az időben, mint Vona Gábort”.
Meg attól, aki már a kampány alatt durván kibeszélt a pártkommunikációból, és személyesen követelte, hogy Mirkóczki Ádám mondjon le, miután elhangzott a szájából a Jobbik őszödi beszéde. Mi értelme van annak ezek után, hogy Toroczkai és a vonaisták még mindig mint a szégyenlős kislányok, a saját szoknyájukat gyűrögetve néznek egymással farkasszemet?
A kampány célegyenesében nyílvánosan nekimenni saját párttársunknak, mindig nagyon kockázatos. Ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy támogatók tömegeit veszítheti el egy politikai közösség, de Toroczkait ez nem zavarta. És igaza lett, hiszen ahelyett, hogy ezek után kitaszítottá vált volna, épphogy csak alulmaradt az elnökségért folyó küzdelemben. Pedig “társai” mindent megtettek, hogy esélye se legyen. Világosan látszik, hogy ez már nem egy párt, hanem legalább kettő.
“Jelenleg úgy érzem magam, mint egy szép zsebkendő, amit 2016-ban meglobogtattak, hogy itt van a kezünkben, majd belefújták az orrukat, és most el akarják dobni” – mondta Toroczkai az interjúban. Majd hozzátette: “De ezt azért velem nem lehet megtenni, nem fog menni!”. Valóban? Pedig egyelőre kívülről úgy fest, mintha most arra várna, hogy miután elhajították, még a lábukat is beletöröljék.
Borítókép: MTI/Vajda János
