„De hát hogy jutottunk el idáig? Miképpen vezetett ide egy ennyire banális, üzemanyagokat érintő adóemelés, hogy értünk el a pusztítás és fosztogatás borzalmas jeleneteinek sorozatához, a káosz és a dúlás e hallucinációra emlékeztető jeleneteihez? Párizs lángokban, a Diadalív alatt vandálok szelfiznek” – kérte számon a Le Figaro vezércikkírója, Alexis Brézet a határozott kormányzati és elnöki intézkedéseket, a válság menedzselését.
„Mi a harmadik rend? – Minden. Mi volt idáig a politikában? – Semmi. Mit kíván? – Hogy legyen valami.” Emmanuel Joseph Sieyès abbé zseniális röpiratának szövege ötlik fel, ha megpróbálunk választ adni: kik azok a sárga mellényesek? Mely társadalmi rétegben halmozódott fel annyi kétségbeesés, hogy ilyen elemi erővel törjön ki az elégedetlenség? A korai, polgári forradalmakra emlékeztető módon a középosztály, a baloldali Le Monde lekicsinylő megfogalmazása szerint a leszakadt rétegek szervezték meg magukat, élve az internet adta lehetőségekkel. A facebookon szerveződő mozgalom erejét a széles társadalmi rétegek támogatása jelenti, a bérből és fizetésből élő, újabban lecsúszásnak indult, elszegényedett, gyakran a közüzemi számlák kifizetését vagy az alap élelmiszerek megvásárlását is csak nehezen teljesítő munkavállalók váratlanul létrejött véd- és dacszövetsége. Ráadásul a mozgalomnak nincs vezérkara, központi magja, „arca” – a kormányzattal folytatott tárgyalásokra is szinte ötletszerűen választódnak ki a sárga mellényesek képviselői.
Erősíti a tragikomikus párhozamot az 1789-es, a marxista történetírás által rögeszmésen „nagy”-nak nevezett francia forradalom és a napjainkban tapasztalható társadalmi válsághelyzet között Macronnak és feleségének XVI. Lajos és Marie Antoinette párosára hajazó személyisége. Természetesen, míg Macron különös, hóbortosnak inkább, mint egyéninek nevezhető döntései, attitűdjei, szokásai okán csak groteszk árnyéka a halálában is méltóságteljes, kivégzett uralkodónak, az elnöki feleség, Brigitte Macron egyenesen paródiája Marie Antoinette-nek. Bár a két asszony közös vonása az országot sokkoló pénzszórás, a legendásan elegáns, korának divatját merészen megreformáló és például zeneszerszámokon tehetségesen játszó Habsburg-lány mellett a bumfordi Brigitte, férjének egykori tanárnője, egyelőre csak annyiban mozgatja meg „alattvalói” képzetét, hogy valóban megilleti-e őt havi 10 ezer eurós, a sajtóban többször megírt és megcáfolt juttatás. Tegyük hozzá, hogy forradalom ide vagy oda, az utóbbi időszakban az Élysée-palota lakói valamiért sorra a 18. század Versailles-ában érzik magukat. Francois Hollande szociálisan érzékeny szocialista elnök is 10 ezer eurót költött havonta csak a fodrászára, természetesen az adófizetők pénzéből.
A forradalom kitörésének pillanataiban az uralkodó, bár tisztában volt országa gazdasági helyzetével, nem kezelte kellő súllyal a megváltozott társadalmi viszonyokat. Az is lehet, már csak sodródott az eseményekkel. Macron elnök különös módon úgy tesz, vagy úgy próbál tenni, mint akinek fogalma sincs az őt körülvevő valóságról. A sebtében összehívott válságtanácskozáson nem szólalt meg, a lázongások kitörésekor a fenntartható fejlődésről beszélt. Saját hibái vagy a történelmi kényszerek láncolata következtében, de helyzete végül a vesztőhelyre vetette a jobb sorsra érdemes XVI. Lajost. A napokban Macron egy nyilatkozatában („A cinizmus a politikai élet része”) hivatalos államszervezési rangra emelte a cinikus megközelítést. Őt viszont senki nem akarja lenyakazni; ha nem mond le magától, beláthatatlan ideig folytathatja ámokfutását a forradalmasodó Franciaországban.
Borítófotó: PuzzlePix / Neydtstock, Dreamstime
