Törökország közvetlen szomszédsága (Ukrajna, Grúzia és Szíria) a nagyhatalmak ütközőzónája, ahol befolyási övezetekért, gázvezetékek nyomvonaláért és támaszpontokért megy a harc. Nem csoda, ha a török vezetés nem várná meg, ameddig a destabilizáció országukat is utóléri. Ennek elhárítására több lehetőség kínálkozott, ám a sikertelen 2016 nyári puccs után Ankara a nyugati szövetségi politika helyett a nemzetállami megoldást választotta. Ezt a nemzetállamot akarja Erdoǧan a meghosszabbított rendkívüli állapot árnyékában most új alapon, egy elnöki rendszer keretében megerősíteni, ami értelmezésében az államalapító Atatürk hagyatékát teljesíti be.
A mostani népszavazás tárgya egy olyan alkotmánymódosítás volt, ami megnöveli az államfő hatalmát, miközben csökkenti a fékek és ellensúlyok szerepét. Ankara szívesen hivatkozik az amerikai és francia mintára, ám Trump elnök nem oszlathatja fel a törvényhozást, vagy nem nevezheti ki – szenátusi jóváhagyás nélkül – a Legfelsőbb Bíróság tagjainak felét.
Az amerikai és francia elnökkel szemben egy erős parlament áll, amely pl. a költségvetés által korlátozhatja az elnök hatalmát, vagy az elnökével ellentétes párt többségi ellenőrzése alatt is állhat. Az új török modellben az államfő kezében még több politikai hatalom összpontosul, és ezzel még több felelősség is.
Erdoǧan most ennek a megnövekedett politikai felelősségnek a rabjává vált, a 2019-es választás előtt kéne a romló helyzeten változtatnia. Mostani győzelme pirruszi, mert a helyzet inkább romlik, semmint javul. A korábbi 5-10 százalék gazdasági növekedés megtorpant, az egyik fő bevételi forrásnak számító turizmus az utóbbi években gyengén teljesít. A kurd és észak-szír területeken zajló hadműveletek csak viszik a pénzt. Moszkva tovább blokkolja a török agrárexportot, így tartva Ankarát zsarolható állapotban. A török líra a népszavazás előtt gyengült, hiába kérték a törököket otthon őrzött valutájuk és immáron aranyuk beváltására.
Az ötvenegy százalék azt mutatja, hogy Erdoǧan és a kormányzó AKP párt támogatottsága a tisztogatások, letartóztatási hullámok és a minden csőből folyó propaganda ellenére sem stabil. Ez nem nyugtatja meg a piacokat, erre nehéz lesz tartós gazdasági bizalmat építeni.
A Nyugat-Európában élő törökök, akik az összes szavazó öt százalékát teszik ki, alacsony részvétel mellett 59 százalékban támogatták Erdoǧant, míg az anyaországiak csak 51 százalékban. A számok láttán azonban egyre több európai politikus retten meg, és látja az immáron 3. és 4. generációs muszlimok integrációjának nyilvánvaló csődjét, akik a demokráciából szavaztak az autokráciára.
A 2017-es európai “szuper” választási évben egyre többen (főként a bevándorlásellenes közhangulatot meglovagolni készülő német és osztrák politikusok) követelik, hogy Ankara ne küldhessen több imámot és tankönyvet. A német mecsetekben minden harmadik, összesen ezer imámot a török vallásügyi minisztérium küld. A kettős állampolgárság eltörlését a német CDU kongresszusa Merkel pártelnök-kancellár ellenállásával szemben szavazta bele a pártprogramba, és immáron Ausztriában is komolyabban ellenőrzik, hogy az új osztrák állampolgárok leadták-e a régit. Az egyre inkább politikai rendőrségként működő török titkosszolgálat európai tevékenységét is sokan korlátoznák.
A választási visszásságok és tekintélyelvű fejlődési irány láttan a csatlakozási tárgyalások befagyasztását követelő európai politikusok valójában nem akarják kenyértörésre vinni az ügyet. Ebben a játékban az Európai Parlament a rossz, a bizottság a jó rendőr. Az uniós külügyminiszterek 2016 decemberében a tárgyalások folytatása mellett dönöttek, elvégre szükség van Ankarára a migránsegyezménynél és a NATO-ban.
A teatrális üzenetek ellenére Ankara sem szívesen szakítana legnagyobb piacával és finanszírozójával, hiszen az EU csak cseppenként utalja a Merkel-Davutoǧlu egyezményben kikötött 3+3 milliárd, illetve az előcsatlakozási támogatásként 2014-2020 között Törökországnak járó 4,45 milliárd eurót.
