Négy- helyett végül ötéves olimpiai ciklus előzte meg Tokiót. Szíven ütötte, hogy borult az eredeti forgatókönyv?
Az autóban ültem, edzésre tartottam, amikor bemondták a rádióban, hogy akkor és ott, ahogy eltervezték, biztosan nem lesz olimpia, de az első híradásokból az még nem volt egyértelmű, hogy törlik vagy halasztják. Nem hívtam fel külön az edzőmet, Decsi Andrást, hiszen húsz percre rá odaértem a vívóterembe. Addigra már ő is tudta, egymásra néztünk, és megkérdezte: azért megcsináljuk az edzést? Ez nem volt kérdés, abban a két órában kimozogtam magamból a döbbenetet, a dühöt, a csalódottságot, utána viszont hónapokra visszafogott üzemmódba kapcsoltunk. A legnehezebb a bizonytalanság volt, hogy lesz-e belátható időn belül bármilyen verseny, vagy edzhetünk-e egyáltalán. Tavaly őszre aztán megnyugodtunk, amikor szeptember-októberben legalább a hazai viadalok elindultak, és láttuk, hogy ha hézagos is a versenynaptár, alighanem lesz olimpia 2021-ben.
A civil életét mennyire írta át a járvány?
Ijesztő volt, hiszen egyikünk sem élt még át ilyet, azt sem tudtuk, hogyan viselkedjünk, sok helyen még a közvetlen családtagok is inkább kerülték egymást. Mi is leköltöztünk a feleségemmel, Bettivel két hónapra Siófokra. Ez a része szép időszakként marad meg, hiszen ő egyébként pénzügyi területen, Londonban dolgozik, de az első Covid-hullámtól távmunkára váltott, én pedig az alapvető erőnléti karbantartáson túl megpróbáltam nem az olimpiára és a felkészülésre gondolni. El is kellett terelni a figyelmem, hiszen nem lehet még egy évet végigpörgetni ugyanazon a magas hőfokon. Egyébiránt azt nem állítom, hogy rettegtem volna a vírustól, de a két nagymamámat és a szüleimet nagyon is féltettem.
Kanyarodjunk vissza a kezdetekre: kilencévesen ment le először a Vasas pasaréti vívótermébe. Mi alapján választott sportágat, illetve egyesületet?
Fotó: Vémi Zoltán
A helyszín már adott volt, hiszen a Vasas-pályán atletizáltam, ahonnan az ablakon be lehetett lesni a vívóterembe. Lenyűgözött, ahogy csörtéznek, ütik-vágják egymást, megtetszett ez a romantikus, párbajszerű sportág. Addig húzogattam anyukám szoknyáját, amíg egyszer le nem vitt. Ráadásul az általános iskolánkba épp azon a héten jött népszerűsíteni a sportágat a későbbi nevelőedzőm, Gerevich György, azaz minden összecsengett. Ugyanakkor izgő-mozgó gyerekként már addig is sok sportágat kipróbáltam, az atlétikán kívül karatéztam, tornáztam, tollaslabdáztam, teniszeztem és fociztam is.
Kikre nézett fel gyerekként? Mikor dőlt el, hogy a vívás lesz az élete?
Aki belép a pasaréti vívócsarnokba, azt egyből magával ragadják a kupák, a díjak, a sportág legendás alakjainak képei. Amikor belecsöppentem ebbe a közegbe, a majdani olimpiai ezüstérmes Nemcsik Zsolt, a világbajnok Ferjancsik Domonkos és a szintén válogatott kerettag, vb-ezüstérmes Lengyel Balázs volt az, akinek minden mozdulatát tátott szájjal nézték a gyerekek, köztük én is. Látszott egyből, hogy ez egy olyan műhely, amely bajnokokat nevel, nekem sem lehetett más a célom már kilenc-tízévesen, mint hogy egyszer válogatott sportoló, olimpikon legyek. A nevelőedzőm családja, a Gerevich vívódinasztia révén pedig nem túlzás, hogy velünk élt a történelem. Gyuri bácsi is kardvívó volt, de ő végül mesteredzőként teljesedett ki, a hétszeres olimpiai bajnok édesapját, Gerevich Aladárt viszont talán nem kell bemutatni. Sokaknak ismerősen csenghet az édesanyja, Bogen Erna neve, mint ahogy a testvére, Gerevich Pál is rendkívül eredményes volt, mindketten olimpiai bronzérmesek, világbajnokok voltak.
A laikusok számára szinte követhetetlenül gyors a kardvívás. Aki szeretné jobban megérteni, hogy mi történik egy-egy asszó során, az mire figyeljen?
Az édesanyám a mai napig úgy enged el a versenyekre, hogy lehetőleg egylámpás találatokat adjak, mert azt érti. Nehéz közel hozni a két konvencionális fegyvernemet, a tőrt és a kardot a nézőkhöz, hiszen egyrészt tényleg nagyon gyors, másrészt sok a szabály. A modern technika siethet leginkább a sportág segítségére, elvégre a képernyőn keresztül, a szuperlassításoknak köszönhetően könnyebb bemutatni azt, ami a páston történik, és ebbe az irányba mutat a már alkalmazott mozgásfestés is. Így vagy úgy, de küldetése kell legyen a sportág vezetőinek, hogy közérthetőbbé, fogyaszthatóbbá tegye a szurkolóknak a vívást, de ez egy hosszabb folyamat.
Milyen készségek kellenek ahhoz, hogy valaki az esetek többségében 14:14-nél bevigye, ne pedig elszenvedje az utolsó tust?
Nehéz definiálni, hogy mi kell egy győzelemhez,
és nem is szeretném magam abba a tévképzetbe zárni, hogy megvan hozzá a receptem. Mindig a következő találatra összpontosítok, igyekszem minden külső körülményt kizárva fókuszálni. Ha tiszta a fej, a kéz és a láb megfelelő összhangja is könnyebben teremtődik meg. Az elmúlt három olimpián 14:14-es asszóm egy sem volt, 13:13-as viszont kettő is, ami szintén lélektani kulcspillanat. A 2012-es londoni negyeddöntőben a német Max Hartung ellen nyertem onnan 15:13-ra, most, Tokióban pedig az elődöntőben a grúz Szandro Bazadzéval szemben. Nyugalom kell és koncentráció, mert arról nincs szó, hogy akár technikai, taktikai vagy éppen fizikai értelemben a mezőny krémje felett állnék. Ha így lenne, az elmúlt kilenc évben sorra nyertem volna a világbajnokságokat is, ezzel szemben egész egyszerűen az olimpia nekem nagyon fekszik. Ha ugyan nem is 14:14, de azért van fájdalmas emlékem. Hasonlóan éles ugyanis a helyzet csapatban, 44:44-nél, és bizony a 2019-es budapesti vb-döntőben a koreaiak ellen hiába szorított értünk a helyszínen hatezer néző a BOK Csarnokban, nem én adtam az utolsó találatot. Az fájt.
Mindössze 22 éves volt, amikor 2012-ben, Londonban először olimpiát nyert, ráadásul a 2008-as pekingi játékokon is részt vett, sőt, a 2007-es világbajnok kardcsapatnak szintén a tagja volt. Minek köszönhetően ért be ilyen korán?
Pontosan azért, mert már 17 éves koromtól lehetőséget kaptam. Nemcsak szimplán egyéniben vehettem részt a nemzetközi viadalokon, hanem a csapatversenyeken is. Ezért nagyon hálás vagyok az akkori szövetségi kapitánynak, Nébald Györgynek, aki hatalmas kockázatot vállalva pusztán a junioreredményeim alapján berakott engem a válogatottba, miután Lengyel Balázs szívizomgyulladás miatt kivált. Nagyon jól sikerült a bemutatkozás a szentpétervári vb-arannyal, onnantól ott voltam az összes világ- és Európa-bajnokságon, olimpián. Így 2012-ben, Londonban már mögöttem volt öt teljes szezon a felnőtt mezőnyben. Vagyis zsenge korom ellenére egyáltalán nem számítottam újoncnak, addigra a mezőny teljes értékű részévé váltam.
Sokan úgy tartják, megvédeni nehezebb egy címet, mint megszerezni. Ehhez képest Rióban és Tokióban is magabiztosan menetelt az aranyéremig. Melyik sikernek mi volt a kulcsa?
Flow-ban voltam Londonban, olyan napot fogtam ki, olyan ihletett állapotba kerültem, hogy a kard szinte magától adta a találatokat, nem is emlékszem az asszókra. Rióban picit feszültebb voltam, de tudatosabb, ezzel pedig azt is ellensúlyozni tudtam, hogy nem voltam olyan jó állapotban, mint négy évvel korábban. Így azokat az asszókat is meg tudtam nyerni, amelyeket lehet, hogy egy világkupán elveszítettem volna. Tokió pedig egy hollywoodi történet számomra, kicsit talán túlzó is, hiszen pár nappal az egyéni verseny előtt mutatták be a rólam szóló dokumentumfilmet. Az elmúlt öt évben rengetegszer kérdezték meg, lesz-e harmadik arany, mire én is eljutottam odáig, hogy vagy megnyerem, vagy nem kerek a történet.
Egy mindenkiért címmel készült el az említett portréfilm, amely az előző olimpiai ciklusáról szól. Elégedett a végeredménnyel?
Nem azzal a céllal vágtam bele, hogy az imázsomat formáljam, esetleg valami olyasmit kommunikáljak magamról, amiből majd előnyt kovácsolok. Pusztán őszintén meg szerettem volna mutatni Muhi András Pires szemüvegén keresztül, hogy milyen egy élsportoló élete, hogyan mozgok ebben a közegben. Illetve hogy milyen egy olimpiai felkészülés, milyen érzelmek szabadulnak fel a páston és a színfalak mögött. Ebbe akartunk hiteles bepillantást adni, és azt hiszem, ez sikerült.
Nem lehet könnyű újból megtalálni a motivációt egy-egy olimpiai bajnoki cím után. E téren voltak nehezebb időszakok?
Szerencsére nem, engem egy-egy nagy siker még inkább ösztönöz, visszavágyom a csúcsra. Ott akarok lenni, hogy újra átéljem, ennek pedig egyetlen módja van. Ha már álltál a dobogó legfelső fokán, tudod, hogy az a rengeteg idő, energia, amit beletettél, mennyire megéri, ezáltal még egy igazán nehéz edzés is könnyebben megy. Ehhez a felismeréshez viszont arra tagadhatatlanul szükség van, hogy nemcsak a befektetői oldalt tapasztaltam meg, hanem azt is, amikor a profitot kiveszem.
Elsőként nyert három egyéni olimpiai aranyérmet kardvívásban. Mi az új cél: irány a negyedik, az ötödik, esetleg a hatodik?
Egyelőre Párizsig is van két és fél év, annál tovább most még nem tekintenék. Sőt, az újabb konkrét ötkarikás terveknek sincs még itt az ideje. Élvezni szeretnék minden asszót, hogy azokra ajándékként tekinthessek a már mögöttem lévő eredmények után. Az viszont már megfogalmazódott bennem, hogy mivel egyéni világbajnokságot még nem nyertem, mielőbb pótolnám ezt a hiányosságot. Ugyanilyen fontos számomra, hogy a kardcsapattal fenn tudjuk tartani az eredményesség mostani szintjét, de ez sem lesz könnyű, legalább olyan erős a mezőny, mint részünkről a motiváció.
Az mindenesetre jó alap, hogy a párizsi olimpiáig a csapat biztosan együtt marad.
Nagyon örülök, hogy nemcsak Szatmári András, hanem Gémesi Csanád és Decsi Tamás is a folytatás mellett döntött, rutinos versenyzőkre is szükség van. Igaz, így sincs kőbe vésve, hogy mi vagyunk a válogatott. Azt szeretném látni, hogy jönnek a fiatalok, és megkérdőjelezik ezt, dörömbölnek az ajtón, hogy be akarnak kerülni.
Szilágyi Áron a férfi kardozók csapatversenyének negyeddöntõjében a világméretû koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as tokiói nyári olimpián a Makuhari Rendezvényközpontban 2021. július 28-án. A magyar csapat 45-36-ra legyõzte az USA együttesét.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
Gerevich György volt a nevelőedzője, majd Somlai Bélával dolgozott együtt, 2015 óta pedig Decsi András készíti fel. Mi különbözteti meg ezeket az edző-tanítvány kapcsolatokat?
Gyuri bácsi nagyszerű pedagógus, igazi mentor volt, nemcsak nekem, hanem sokaknak. Elképesztően pozitív figura volt, nem csoda, hogy mindenki csak szuperlatívuszokban beszél róla. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő volt a nevelőedzőm. Amikor közvetlenül a 2008-as pekingi játékok előtt elment, megrázott a halála, még csak 18 éves voltam. Utána Somlai Bélánál folytattam, aki profi szemléletű szakember, szigorú, de elképesztő munkabírású. Az volt a filozófiája, hogy mindent alá kell rendelni annak, ha eredményt akarunk elérni a sportban. Decsi Andrással közelebb állunk egymáshoz korban, ennek megfelelően partneri a viszony, sokkal több a beleszólásom a felkészülés tervezésébe vagy a versenyprogram összeállításába. Vele is már hat éve dolgozom együtt.
A felkészülési időszakban hogyan épül fel egy átlagos hete? Hány edzése van?
Akár 10-11 is, ebből 3-4 funkcionális erőnléti tréning, a többi mind vívás. De az utóbbiak is változatosak, benne lábmunkával, iskolázással, de van, hogy skálaszerűen gyakoroljuk az akciókat.
Ha még ezek után is maradna energiája, a sérülésveszély miatt nyilván csínján kell bánnia a kiegészítősportokkal. Síelni például engedik?
Csak 27 évesen tanultam meg. Könnyen ki is maradhatott volna az életemből, csakhogy a feleségem családja rendszeresen síel, Rio után pedig rászántam magam, hogy én is kipróbálom. Eddig megúsztam sérülések nélkül. Vigyázok magamra, de például a squash is belefér, nagy csatákat szoktam vívni a bátyámmal. De nem csak egy másik sport kapcsolhat ki, Tokió előtt például rákaptam a dobolásra. A Žagar dobosa, Lázár Tibor keresett meg azzal az ötlettel, hogy szerinte lehet még fejleszteni a kéz-láb koordinációt, a ritmusérzéket, a végtagok függetlenítését egymástól. Olyannyira rákaptam, hogy otthonra is beszereztem egy felszerelést.
Sportpszichológus is rendszeresen jelen van az életében?
Igen, lassan tíz éve, és sokat segít, rendkívül hasznosnak tartom a mentális felkészítést. A Tokió előtti utolsó találkozónkon például arra kért Faludi Viktória, hogy az olimpián előttem álló öt asszóhoz a londoni és riói élmények, tapasztalatok alapján írjak fel előre egy-egy kulcsszót, amit közben ismételgetek magamban, ezzel is erősítve a koncentrációt. Sorrendben ezek voltak: lendület, biztonság, türelem, felszabadultság és végül uralom. Az ötből négyszer nagyon bejött a trükk, egyszer viszont nagyon nem. Merthogy a Bazadze elleni elődöntő minden volt, csak épp felszabadult nem. Mantráztam, de már 3:0 volt oda. Ekkor inkább elengedtem, és tudomásul vettem, hogy ez sokkal inkább egy tüzes, harcos, kemény, meccs, és vissza is tudtam jönni.
Milyenek ma a vívósport infrastrukturális körülményei? Jobbak, mint amikor elkezdte?
Gyerekként nem az a fontos, hogy a legprofibb legyen a talaj, vadonatúj gépek vegyenek körbe, álljon rendelkezésre fizioterapeuta, erőnléti edző, masszőr, a versenyekre pedig lehetőleg kisbusszal szállítsanak. Nem izgat, ha ezek esetleg részben hiányoznak, mert szereted, amit csinálsz. Ha jobb is az infrastuktúra, az annak köszönhető, hogy jönnek az eredmények, az ennek hatására egyre terebélyesedő utánpótlást pedig ki kell tudni szolgálni. Csak a Vasas vívószakosztályában, kicsik és nagyok, 350-en vagyunk. Ilyen élénk érdeklődés mellett jó eséllyel 10-20 év múlva is prosperálhat a sportág. Ez a mai sikerek legfőbb hozadéka, és ne feledjük, ez idő alatt Szász Emese, Imre Géza vagy Siklósi Gergely hatására is sokan indultak el egy vívóterem felé. Ha ez az egészséges körforgás megvan, könnyebb forrásokat is bevonni a képzésbe.
Tavaly óta szakosztályelnökként is dolgozik a Vasasnál. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Az operatív vezetés és az anyaegyesület központi segítsége révén valószínűleg nélkülem is működne a vívószakosztály, a feladataim elsősorban a stratégiai döntésekre irányulnak, továbbá a kommunikációra, a reprezentálásra. De a fókusz mindezek mellett részemről alapvetően még az élsporton van.
A civil életben erős alap, hogy a Fazekas Mihály Gimnázium matematikai tagozatán érettségizett, majd nemzetközi tanulmányokat hallgatott az ELTE-n, pszichológiát a Károlin. Sok lehetősége lenne a sporton kívül a civil életben is, megragadja valamelyiket?
Ezek érdekeltek, igyekeztem elmélyíteni a tudásom, de még nem tudom, mihez kezdek majd a két diplomával. Talán éppen azzal válna teljessé az életem, ha a sporton kívüli világban is karriert építenék. Kamuti Jenő például tőrvívóból lett neves sebész. Ezzel együtt a sportvezetés, a sportdiplomácia eddig kifejezetten tetszik, nem kevésbé nemes küldetés visszaadni másoknak a sporton belül a megszerzett tudást, tapasztalatot.
Egy sportoló életét a versenynaptár határozza meg, de a karácsonyi ünnepek mennyire háborítatlanok? Szilágyiéknál is készül ilyenkor halászlé és bejgli?
Vívásban az országos bajnokságot hagyományosan a karácsony előtti hétvégén bonyolítják, ez az idén sem volt másképp. Így a ráhangolódás rövid, de maga az ünnep családi körben ugyanolyan meghitt, mint másoknál. Ilyenkor három-négy napig tényleg nem megyek le a terembe, a szeretteimmel vagyok, pihenek, és azt eszem, ami jólesik, de aztán a két ünnep között már mozgok egy kicsit.
Az interjú a Figyelő hetilap december 23-án megjelent duplaszámában került publikálásra.
(Képek: Vémi Zoltán)
