Értesüléseim szerint, a császárnét a magyar szobrászat nagyasszonya formálta olyanra, amilyen, és ez lehet a baj. Szereptévesztés történt. A művésznőnek a mintázás óráiban a maga nagyasszonysága járhatott az eszében, s a szobor ezért lett „fele cukor, fele méz.”
Itt abba is hagyom az értékelést, a továbbiakban amúgy sem Erzsébetről lesz szó. Bécs udvari színházának színésznője következik: Schratt Katalin, aki 1883-ban bejelentkezett a császár hétfő délelőtti audienciájára, hogy ott sírva adhassa elő sanyarú sorsát. Első hallásra tényleg annak tűnt, ráadásul melodrámáját hiteles történelmi keret fogta egybe.
Az ifjú hölgy férje a bohém Kiss Miklós volt, apósa pedig maga Kiss Ernő, a tizenhárom aradi vértanú egyike. Vagyis lett volna miről beszélgetniük, főleg az után, hogy a színésznő – újra csak sírva – támogatást kért a császártól. Gyermekeire hivatkozott, ám nem számított arra, hogy Ferenc József precíz hivatalnok. Fellapozta az aktákat, és közölte a művésznővel, egy alkalommal már kapott segélyt. Többször nem kaphat, a kihallgatás véget ért, a szárnysegéd majd kikíséri.
Három évnek kellett eltelnie, mikor egyik reggel Erzsébet úgy döntött, többé nem fekszik a császár mellé hálószobájukban – ezt életrajzíróitól tudjuk, és lehet benne valami, hiszen Ferenc József egy jókora szifiliszt vitt abba az ágyba, és ennek nyomán Erzsébetnek kihulltak a fogai, de lehetett más ok is.
Például az unalom. S erről Oscar Wilde mondása jut eszembe. Szerinte, akinek szépek a fogai, mindent nevetségesnek talál. Minthogy a császárné nem ebbe a kategóriába tartozott, olyan házastárssal együtt élni, akinek az arcáról lefagyott a mosoly, nem nagy élvezet. De Ferenc József sem volt a szórakoztatás bajnoka. Hivatalnokként élt Schönbrunnban. Naphosszat az íróasztala mellett ült, vagy ha mégse, hát vadászgatott. Kémei néha jelentették, hogy a felséges asszony a legutóbbi szeánszon is Heinével szeretett volna beszélni, aki már rég nem élt. Aligha csoda, hogy megint nem sikerült neki. Mit tett ilyenkor? Bakancsot húzott, s nekiindult a hegyeknek. A Bajor Alpok csúcsai gyönyörűek.
Hogy túrázás közben gondolt rá, vagy máskor, nem tudni, csak azt, hogy ismerte a császár férfitermészetét, és eldöntötte, keres neki egy szeretőt. Legalkalmasabbnak az udvari színésznő látszott. Heinrich von Angelivel, a kiváló piktorral megfesttette a gömbölyded Katharina Schrattot, s a képet férje elé tette. Az elismerően bólintott, és mindenki mehetett a császárné által kijelölt úton – mese, mese mátka, pillangós madárka.
A művésznőnek csinos házat ajándékoztak Hitzingben, a schönbrunni kastélytól nem messze. Hajnalban oda surrant át a birodalom uralkodója, hogy együtt reggelizzék a „nagyságos asszonnyal”, ahogy Bécs szerte hívták. Az idő tájt Erzsébet súlya negyvenhat kiló volt, kedélytelensége azonban ennél is kevesebbnek mutatta.
Csoda-e, hogy a császár a színésznőnél szeretett reggelizni, és sokat sétált vele. Schratt szeretett nevetni, teltsége jó kedéllyel párosult. Villájában uralkodók fordultak meg, és kivétel nélkül remekül érezték magukat. És nemcsak ott. Ha a szigorú Tisza István a bécsi Sacherben vacsorázott, kérte a nagyságos asszonyt, hadd mehessen át szeparéjába egy kézcsókra.
Schratt Katalin viselhette volna magát nagyasszonyként, de nem tette, és ezzel kivívta a bécsiek szeretetét. A színháztól 1900-ban búcsúzott. Utolsó estéjén Mária Teréziát alakította. Kárpótlásként, amiért nem tévesztett szerepet? Rengeteg virág, szűnni nem akaró tapsok.
Az igazi búcsúra tizenhat évvel később került sor, a császár halálakor. Az irigy Habsburgok megtiltották, hogy a temetésen részt vegyen. IV. Károly másnap kocsit küldött érte, és maga vezette le Kapuzinerkirche kriptájába, hogy az asszony egy imával méltón búcsúzhasson el Ferenc Józseftől.
Még huszonnégy évig élt. A bécsiek töretlen szeretete övezte.
