„Balf, 1944. XII. 16. Édeseim, végtelenül szomorú vagyok; nemcsak tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg. Általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartj a még bennem a lelket. Most már sötét is van, meg hangulatom sincs hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogv nemsokára találkozunk és szeressétek szerencsétlen
Tónitokat."
Nem lehet torokszorító érzelmek nélkül olvasni ezeket a sorokat, melyeket az elhunyt irodalomtörténész özvegye, Szerb Antalné közölt 1959-ben, az Irodalomtörténet című folyóiratban. A Sopron melletti, a második világháború utolsó hónapjaiban létrehozott munkatáborban nyolcezer szerencsétlen, többnyire zsidó származású magyar állampolgár halt bele a lehetetlen életkörülményekbe, s a kényszermunkába, a brutális bántalmazásokba. Halálának napján szabadult fel az auschwitzi haláltábor, ez a nap egyben a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja is.
A később jóval nagyobb számú tömegek számára létesített magyarországi, kommunista munkatáborokra is jellemző módon, a balfi táborba hurcoltak olyan, juhok számára megépített alkolban húzták meg magukat, melyeket semmilyen oldalfal nem védett a hidegtől.
A magyar irodalom több prominens szereplője került ide: Szerbbel együtt Budapestről ebbe a táborba vitték Halász Gábort és Sárközi Györgyöt is (aki Molnár Ferenc író, színpadi szerző veje és Sárközi Mátyás, Londonban élő író, szerkesztő édesapja volt – a szerk.) Az asszimilált zsidó családból származó, katolizált Szerb Antal, akinek keresztapja maga Prohászka Ottokár, a magyar keresztényszocializmus legjelentősebb képviselője volt, megrendítő és hősies példát mutatott keresztényi alázatból, önfeláldozásból. Felesége így emlékezik:
„Barátai, tisztelői mentőakciót szerveztek. Két fiatal katonatiszt, Görgey Guidó és Tassy Jenő katonai kocsin, hamisított nyílt paranccsal utazott érte Balfra. Kiadták őt, de nem indultak el rögtön, mert Szerb Antal hosszan alkudott Sárközi és Halász Gábor hazaviteléért. Nem akart nélkülük indulni. Túl sok időt töltöttek el ezzel a tárgyalással. A német őrség felfigyelt, újból átvizsgálták a papírokat, s kiderült a hamisítás. A kocsi nélküle indult vissza és őt iszonyúan megverték.”
A meghiúsult mentőakcióról Sárközi György is megemlékezett nemrég egy rádiónyilatkozatában. Szerb még azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy – már végelgyengülés közeli állapotban – meleg helyre vigyék, miközben társai továbbra is kint fagyoskodtak kényszermunkán.
Szerb két nagy irodalomtörténete, a magyar s a világirodalomról írt, háromnegyed évszázada fogalom. Hol van azóta is olyan szellemóriás, aki ekkora, fölényes műveltséggel, ilyen olvasottsággal és zseniális rálátással rendelkezett volna a nyugati keresztény civilizáció teljes irodalmi örökségére, s a magyar irodalom egészére? Kortársai, a termékeny, lázas korszak nagyjai, egy – szintén komoly irodalomtörténetet hátrahagyó – Babits, vagy a kommunista véglények, a lukácsgyörgyök által elüldözött Márai rendelkeztek még hozzá hasonló felkészültséggel, a korabeli Európa legnagyobbjainak szintjét megütő műveltséggel. Szellemes, meghökkentően modern regényei, a Pendragon-legenda. az Utas és holdvilág, kitűnő, méltatlanul elfeledett színdarabja, az Ex korunk egyik legnagyobb zsenijét vetítette volna előre, akire még több évtizednyi, hatalmas alkotói munka várt volna.
„A magyar kar mennyköve” – írta Berzsenyiről irodalomtörténetében. Feltétel nélkül, határtalanul szerette, magáénak érezte a magyar kultúrát. Évtizedek állhattak volna e különös, szerény, halk szavú zseni előtt. Ám beköszöntött egy olyan korszak, melyben idegenné vált a hű hazafi, ellenségévé a (nemzeti) szocializmusnak. Majd egy újabb kor, egy másik szocializmus, amikor szinte az egész ország vált ellenséggé egy példátlan diktatúra szemében.
E napon emlékezzünk azokra, akik e torz eszmék áldozatául estek.
Borítókép: MTI Fotó: Manek Attila
