A világon csaknem mindenhol ugyanaz a rémálom kínozza a központi bankok döntéshozóit:
lassul a gazdasági növekedés, viszont a kínálati sokkok miatt emelkedik az inflációs szint
– ezt nevezik stagflációnak, a jegybankárok rémének.
Norvégiában és több feltörekvő országban már emelkednek a kamatszintek. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed), valamint a Bank of England szintén lépéseket tett a szigorúbb monetáris politika irányába. Az Európai Központi Bank (EKB) és a Bank of Japan azonban továbbra is az ultralaza megközelítést alkalmazza.
A hagyományos elméletek szerint egy jegybank nem igazán tud mit kezdeni a kínálati sokkok által előidézett inflációval, például azzal, hogy az olajár a kö-zel-múltban hétéves csúcsra szökött fel. A változékony árú termékek drágulására kamatemeléssel reagálni meglehetősen kockázatos vállalkozás, nem véletlenül használják a központi bankok az ilyen produktumok ármozgását kiszűrő maginflációt. Az alapvető probléma ezzel az, hogy a monetáris politika általában a keresletet szabályozza. Ha túl gyorsan erősödik a költekezés, akkor inflációs veszély alakul ki, így egy magasabb kamatszint, a hitel árának a növelése csökkenti a háztartások és a vállalatok fogyasztási, beruházási hajlandóságát.
Ez az összefüggés azonban igencsak megkérdőjeleződik akkor,
amikor az árak emelkedésének a hátterében a beszállítói láncok szakadozása, az energia drágulása vagy a munkaerőhiány áll.
Egy ilyen helyzetben nem sok mindent tehet a monetáris politika. Andrew Bailey, a Bank of England kormányzója mondta a közelmúltban, hogy egy jegybank nem tud csipeket gyártatni, nem képes fújni a szélerőművek kerekeit, és roppant sajnálatos módon még kamionsofőröket sem tud képezni.
Néha működik a restriktív monetáris politika.
Például az 1970-es években, az olajárrobbanás idején a Bundesbank ezzel képes volt elejét venni annak, hogy az infláció meggyökeresedjen a gazdaságban. Otmar Issing, az EKB korábbi vezető közgazdásza egy cikkében meg is jegyzi, hogy az akkori nyugatnémet jegybank által képviselt monetáris szigor egyértelmű jelzést adott három éven keresztül a gazdasági döntéshozók és a háztartások számára egyaránt. Az intézmény képes volt előremutatóan irányítani a gazdasági várakozásokat. A piaci szereplők elhitték, hogy áremelési törekvéseikre a központi bank kamatnöveléssel válaszol.
Pár évtizeddel később, 2011-ben az EKB igyekezett lemásolni a Bundesbank korábbi hozzáállását, s egy élelmiszer- és energiakínálati sokk kellős közepén kamatot emelt – ma erre katasztrofális hibaként emlékeznek a közgazdászok, mert felerősítette az eurózóna válságát. A két helyzet között az volt a különbség, hogy 2011-ben a kínálati sokknak nem voltak tovagyűrűző hatásai, így a kamatemelés szükségtelen és káros volt.
Most, tíz évvel később a világ jegybankjai hasonló kötéltáncos-mutatványra kényszerülnek.
Ha túl korán szigorítanak, megfojtják a kibontakozó növekedést, ha túl későn, akkor inflációs várakozások épülnek ki a gazdaságban.
A teljes cikk a Figyelő legrissebb számában olvasható.
(Borítókép: PuzzlePix/Shutterstock)