Pozsony felé menet, mielőtt beérnénk e metropolisszá hirtelen felfúvódott kisvárosba, alig észrevehető emlékmű bukkan fel egy mező szélén. Segítségünkre lehet a technika: elég a GPS-be vagy a számítógépes térkép keresőszavaként beütni, hogy „Bunker Bs-6”, vagy hogy „Bs-6 Bratska”, és már látjuk a helyet, az oda vezető útvonalat. Szerény, ám négy nyelven szóló emlékmű és egy kis kereszt található itt, méterekre az osztrák határtól. Lépéseinket elnyeli a fű, épp úgy, mint a közelben húzódó, már betemetett árkot, mely alatt közel száz egykori honfitársunk nyugodott, s a titokzatos tömegsírokat, ahol még mindig holttestek rejtőznek – legutóbb itt, az emlékmű közelében, egy távvezeték oszlopának építésekor bukkantak emberi maradványokra 1992-ben.
Akikről kicsit többet tudunk, az csak egy csoportja az áldozatoknak. Leventék voltak, fiatal magyarok. Kutatók ma „a debrődi leventék”-ként emlegetik őket. Tizennégy évesen „szolgálatba” állított gyermekkatona is akadt közöttük. A második világháborút követő hónapokban kezdtek hazaindulni a Németországban felállított amerikai fogolytáborokból. Közülük sokan átélték már Drezda poklát, a szövetségesek terrortámadását.
Azt hitték a szegény fiúk, hogy – mivel a háborúnak vége – békében hazatérhetnek. Ám Pozsony városát komoly, a hazatérők számára végveszélyt jelentő erődrendszer övezte délről, Ausztria felől, már az 1930-as évek óta. Németország felé vonulva nem mérhették föl ezt az akadályt, hiszen akkor még a német haderő birtokában volt ez a terület. A háború szó szerinti másnapján, 1945 tavaszán azonban ezeket az erődöket és a Pozsonnyal szemben, a Duna túlpartján fekvő Ligetfalut internáló- és haláltáborok, kivégzőhelyek rendszerévé alakította a csehszlovák haderő hírhedt 17. számú, pozsonyi gyalogezrede. Ez a halálzóna lett a pozsonyi német és magyar lakosság legnagyobb internálótábora. A 90 magyar fiatalemberből álló csapatot itt, az emlékmű mellett a mai napig álló Bs-6-os erődnél mind egy szálig, borzalmas kegyetlenséggel lemészároltak. Árokba lőtték őket. Sokan nem haltak meg közülük, ám az árokba valamennyiüket, akár élve is, beletemették. 1947-ben a jelenlegi kutatások szerint tetemük kihantolásra került. Behányták mindannyiukat a helyi, ligetfalui temetőben egy máig jelöletlen tömegsírba. Ám ez a csoport csak egy része a B6-os erőd mellett ma is nyugvó elföldelteknek.
De „a kő marad”. A hallgatag mezőn ott van már az emlékkő és a kereszt. Pozsony környékén, a múzeummá is alakított (Bs-4, Bs-8) erőd-maradványok és máig meglevő, tankcsapdának ásott árkok mélyén legalább ötszáz, ám egyes becslések szerint kétezer vagy ennél is több magyar, német és szlovák pozsonyi lakos, közöttük számos asszony és gyermek földi maradványai fekszenek feltáratlan, a várost félkör ívben kerítő tömegsírok mélyén. Ők a mi történelmünk, a mi Pozsonyunk.
Közeleg a nyáridő, sokan meg-megállnak a szépen rendbe hozott, nyugodt városban egy sörre, egy ebédre akár. De ha már itt vagyunk, szánjunk kis időt e magyar zarándokhelyre. Álljunk meg Pozsonyba tartva vagy onnan hazafelé menet, szálljunk ki egy percre a kocsiból. Hallgassunk együtt a néma leventékkel.
Borítókép: Petrás Amália
