A hírlánc szürkületkor lépett működésbe. A Gugger-hegyről indult, onnan jutott el hozzánk. „Megjött a Nagy Ember!”, ez volt az üzenet. A Nagy Költőhöz érkezett, mindig kocsival és mindig vacsoraidőben. Mi ilyenkor a hegy lábánál, Óbuda és Újlak bizonytalan határán azt találgattuk, ugyan mi kerül a tányérokba odafönn?
Volt okunk a találgatásra. Vékony vacsoráink voltak akkoriban. Pirítós, grízes tészta, puliszka – megcombosodni nem lehetett rajtuk. Sovány voltam, akár egy kölyökagár, de a többiek se voltak vastagok.
Belestem egyszer a Kolosy téri Vadászkunyhóba. Gyönge hely volt. Vendéglőnek adta ki magát, pedig csak egy piaci kocsma volt, rossz konyhával, olajos padlóval. Ajtaja fölött a cégtábla sültet, vadat, innivalót, esténként zenét ígért. Előtte a járdán pilisvörösvári sváb asszonyok háti kosarukból cseresznyét, hecsedlit, naspolyát, eső után gombát kínáltak.
Anyám épp alkudozott az egyikkel, mikor nyílt a kocsmaajtó, de nyitva is maradt. Úgy hagyta egy kidöcögő részeg, és én akkor, mintha lopnám a látványt, óvatosan benéztem. Egyik asztalnál a szomszéd kárpitost vettem észre, épp akkor tűzött villájára egy falatot.
Felém fordult, s mintha jelezni akarná, hogy észrevett, a villát megemelte csöppet, de ekkor egy pörköltdarab önállósította magát. Visszabukfencezett a tányérba, a kárpitos ingére fröccsentve a hús levét. Felugrott, megragadta a kilincset, s olyan dühvel csapta be az ajtót, mintha én volnék a hibás az ingét pöttyöző barna foltokért.
Az ember az ilyesmit hamar elfelejti, ám az emlékezet rafinált játékos. Sok év múlva egy szerkesztőségben – üzemi lap volt, oda helyeztek minket – Döbrentei Kornél szólt, hogy van a Körtérnél egy húsüzlet. Ágh Pista szerint kiváló fejhúst lehet enni ott, mi volna, ha kipróbálnánk?
Indultunk is rögtön, de kár volt sietni. A fejhús már elfogyott, páros debrecenink van, mondta a hentes hosszú kését fenve szigorúan. Nagy szemölcsöt viselt az orrán. Egymásra néztünk, jó, legyen debreceni. A hentes letette a kést, papírtálcára rakta a párost, egy kanál mustár, két szelet kenyér, indultunk az állópulthoz.
Ott már ácsorgott két figura, ők is debrecenijükön rágtak, de mintha nem ízlett volna nekik. Kedvük a miénknél is laposabb volt, pedig egy üzemi lap szerkesztősége végképp nem mennyország. De hát velük ellentétben mi még sok mindennek előtte voltunk: kedv, remények, és ha nem is éppen Lillák, de egy-egy lánynév mindig a szánkra volt írva.
Kornél ünnepi kedvében volt, és hátrébb lépve a pulttól, megkérdezte, mit szólok az új ballonkabátjához? Élőző nap vette, és én őszintén szórtam rá a dicséretet. Jól is alakult volna minden, ám kinn a járdán megjelent egy férfi. Tempósan lépdelt, de váratlanul megállt, és egy balraáttal a kirakat elé pördült.
Benézett, azt hittem, ismer valakit közülünk, és int majd, de rajtam kívül mindenki háttal állt a kirakatüvegnek. Ki ez a pasas? Ezen tűnődtem, és mert végeztem az elsővel, beleharaptam a debreceni párjába. Roppant, ahogy kell, ám a kolbász leve a költő új ballonjának fazonjára fröccsent.
Nem mondanám, hogy Kornél boldog volt. Mentegetőztem, de az eszem máshol járt. Amiről azt hittem, végérvényesen befalazta a múlt, elém toppant a Kolosy téri piac és a Vadászkunyhóban falatozó kárpitos. Az is úgy járt, mint a költő, annyi különbséggel, hogy akkor nem én voltam a vétkes. Ő maga ejtette tányérjába a villára tűzött pörköltdarabot.
Jóga mesteremnek, Weninger doktornak arról panaszkodtam egyszer, hogy nem jó a memóriám. Mivel lehetne javítani? A kiváló memória hátránya, hogy mindennel szembesít, felelte az öreg, majd hozzátette: a felejtés képessége viszont derűssé teszi az embert.
Meglehet, az mégis eszembe jutott, hogy az írás elején említett Nagy Ember Aczél György volt, a Nagy Költő pedig Illyés Gyula. Azóta se sikerült megtudnom, mi került a vacsoraasztalukra. Gyanítom, hogy sertéspörkölt vagy debreceni páros sosem.
