Két, szerény forgalmú megálló közti áldott perceket használhattunk ki a villamoson, amikor kivételesen több szabad ülőhely is akadt. Ezt sasolták ki, meglehetős rutinnal, a nyári szünetben ődöngő kamaszlányok. Egyikük nyurga, vékony, másikuk tömzsi, túlsúlyos. Még válogattak kicsit, mire a tökéletesnek véltre huppantak, a nyitott ablak mellé. Vihogás, majd előkerültek a nyalókák, amelyek szopogatásában olyannyira elmerültek, hogy észre sem vették, amint a nekilóduló, immáron ismételten túlzsúfolt szerelvényen, alig győztek a kapaszkodó után kapkodni az idős emberek, nem akarva orra bukni.
Maradva a villamosnál. Az utcánk sarki megállóhoz közeledve idős néni kászálódott fel, megmarkolva kerekes járókeretét. A lépcsőn előre siettem, hogy segíthessek leemelni a súlyos szerkezetet.
– Innen már tetszik boldogulni? – érdeklődtem, miután mindketten sikeresen lejutottunk a peronra.
A néni elmesélte, hogy a kormányhivatalt keresi. No, mondtam, akkor félretájékoztatták, ugyanis előre-hátra is két-két megállónyira találhat egyet, de éppen itt nem. Úgy döntött visszafelé indul. S mivel közeledett egy szerelvény, a síneken vágtunk át, levonszolva a magas járdaszigetről, majd feltornászva a túloldalin a járókeretet – ami vélhetőleg azért ilyen fene nehéz, nehogy felboruljon, amint ránehezedik használója.
Már csak a kocsi lépcsőin kellett fellendítenem, utána pedig a nénit feltámogatnom, közben szemfüleskedve, ne vigyen magával a villamos.
Talán olyan csendben, szemérmesen ügyködtem, hogy az utazóközönség észre sem vett, miként a nénit sem, aki magára hagyatva próbálta megőrizni egyensúlyát, amint nagyot rántva elindult a szerelvény.
