Az Aeon magazinban Kieran Setiya, a Massachusetts Institute of Technology filozófia professzora írta le az életközepi válsággal kapcsolatos gondolatait – Schopenhauer filozófiájának apropóján. A szerzőnek nemrégiben jelent meg ezzel kapcsolatban egy könyve is, “Az élet közepén: filozófiai útmutató” (Midlife: A Philosophical Guide) címmel.
A filozófusok jó 2500 éve foglalkoznak azzal, hogy a jó, a helyes élet elméleti és gyakorlati aspektusait vizsgálják. A középkorúságról azonban valahogy nincs túl sok mondanivalójuk. Valamiféle kiüresedést mindannyian érzünk, ahogy átlépünk ebbe a korba. Karrier? Ha megvan, azért, mert elértük célunkat. Ha nincs meg, akkor meg bekúszik a gyanú, hogy már nem is lesz. Család, gyerekek? Ha van, akkor átérezzük, hogy innen már többé kevésbé sínen van a dolog. Ha nincs, akkor ott a keserves elfogadás terhe, hogy talán már nem is lesz. Ezekben az érzésekben valahogy az a közös, hogy olyan, mintha életünk aktív szakasza befejeződött volna. Az ismeretlen kontinenseket már felfedeztük, esetleg gyarmatosítottuk is. Vagy kénytelenek vagyunk magunknak beismerni, hogy gyávák voltunk a nagy kalandhoz. Mit rontottunk el? Mit csináltunk rosszul az életben? Esetleg úgy, hogy már nem is lesz lehetőségünk javítani rajta? Kínzó kérdések ezek.
MŰVÉSZET VAGY ASZKÉZIS
De nézzük, mit gondol erről Kieran Setiya. A 19. század nagy pesszimista filozófusához, Arthur Schopenhauerhez fordul. Schopenhauer arról közismert, hogy a vágy jelentéktelenségét hirdette. Az élet nyomorult, ha nem éred el a céljaidat. De akkor is az, ha elérted. Az ember “félelemmel teli ürességgel és unalommal” van tele – írja 1818-as művében, a “Világ mint akarat és képzet”-ben. A világot valamiféle gonosz akarat teremti és tartja örök, szenvedésekkel teli körforgásban. Hogy lehet ettől megszabadulni? Vagy esztétikai módon, a művészeten keresztül, vagy etikai úton – ez az aszkézis útja. Ez vezethet el az akarattól független szabadsághoz.
Az életben nem a célok a lényegesek, hanem a szenvedéstől való megszabadulás. Azt gondoljuk, hogy az életcélok szükségesek: vágyak, tervek, eddig még meg nem valósított álmok. Végzetes tévedés ez. “Az élet a kín és az unalom között himbálódzik, mint egy inga. Ez a két dolog az, ami végső soron meghatároz minket”.
MÚLT ÉS JÖVŐ
Tűnhet számunkra úgy, hogy Schopenhauer képe az emberi életről indokolatlanul sivár. Hisz gyakran előfordul az is, hogy az ember élete közepén fontos célokat ér el. Olyanokat, amelyekért évek óta küzd, dolgozik. Megtalálja például élete párját. Vagy azt a munkát, amely valóban örömet okoz neki és amelyben megtalálja kiteljesedését. Mindez azonban Schopenhauer szemüvegén keresztül nézve a világon nem számít. Ami számít az az, hogy minden beteljesült célt egy újabb cél iránti vágy követ. Érezzük ugye, hogy ez a gondolatmenet valahogy túl egyszerű így? Valami nem stimmel vele.
Setiya szerint azonban mégis van valami, amiben Schopenhauernek igaza van. Az új célok, az új tervek ugyanis elfedik az alapvető problémát. Mégpedig azt, hogy amikor ezek a célok teljesülnek, akkor az ennek kapcsán érzett kielégülés azon nyomban múlttá változik. Nem az a gond, hogy ne lennének új terveink, új céljaink. (Ha esetleg mégsincsenek, akkor jelentkezik a Schopenhauer által leírt mélységes és végzetes unalom.) Hanem az, hogy ezek sorozatos egymásutánjára vagyunk ítélve. Olyan az egész, mintha csak azért kötnél új barátságokat, hogy folyamatosan búcsút mondhass a régieknek.
Valahol itt van a kapcsolat Schopenhauer és az életközepi válság között. A célokért való megszállott küzdelem és a mindennapok üressége közötti feszültségben. Ha az életet célok, tervek megvalósításának sorozataként fogjuk fel, a régit nyomban újra cserélve, akkor az elégedettség, a boldogság mindig is a jövő ígérete marad. Egyben a múlt emléke is.
Kérdés, hogy mit lehet ezzel tenni? Schopenhauer szerint semmit. Amit mi életközepi válságnak nevezünk, szerinte az maga az egész élet. Egyszerűen ilyen az emberi faj.
TEGYÜNK KÜLÖNBSÉGET!
Schopenhauer azonban téved – írja Kieran Setiya. Hogy lássuk, hol követ el hibát, vizsgáljuk meg egy kicsit részletesebben is a célokat. A nyelvészet használ egy megkülönböztetést: a telikus, illetve a nem telikus igék fogalmát. (A görög telosz, cél szóból.) A telikus cselekvés valami olyasmi, aminek van végcélja. Például: “építi a házat”. A nem telikus cselekvés pedig olyan, amelynek nincs egyértelmű végcélja. Például: “utazik a vonaton”. (Persze, gondoljuk, hogy nem egész életében utazik és valahová megy, valahol leszáll majd. De a kifejezés erről nem szolgál bővebb információval.)
Megházasodni, családot alapítani, fizetésemelést kapni – ezek mind telikus cselekvések, bennük van a cél elérése. Az atelikus cselekvések ugyanakkor egy még be nem fejeződött, mondhatni konkrét cél nélküli folyamatot jelölnek. Például zenét hallgatni, gyereket nevelni vagy együtt lenni a barátainkkal. Ezek mind olyan tevékenységek, amelyeket abba lehet hagyni és újra el lehet kezdeni, de befejezni, mint célt bevégezni, nem lehet őket. Mégpedig azért, mert olyan tevékenységek, amelyeknek nincs végső céljuk. Ilyen értelemben határok nélküli folyamatok.
Ha a Schopenhauer által leírt válság célok folyamatos egymásutánja, a kielégülés folyamatos hajszolása, akkor az életnek nincs se valódi célja, sem pedig nyugvópontja. Hisz folyamatosan azt érezzük, hogy távol vagyunk az aktuálisan kijelölt céltól, annak a beteljesedése mindig a jövő ígérete.
Mindebből azonban nem következik az, hogy fel kellene adnunk céljainkat. Sokkal inkább az, hogy értékelnünk kell ezeket és a számunkra értékeseket meg kell kísérelnünk megvalósítani. Ehhez azonban el kell gondolkodnunk a számunkra valóban értékes célokon.
A JELENBEN LÉTEZÉS
Nem véletlen, hogy az idősek és a fiatalok többnyire elégedettebbek az életükkel, mint a középkorúak. A fiatalok előtt ott állnak az életre szóló, az életüket meghatározó célok. Az idősek már ezeket maguk mögött hagyták. Így számukra természetes, hogy a jelenben élnek. Megtalálják az értéket az atelikus tevékenységekben, amelyekben jelen nyújt örömet és kielégülést, nem pedig a jövő.
Nehéz ellenállni az életközepi célok zsarnokságának. Megtalálni az egyensúlyt a telikus és az atelikus célok között. De kénytelenek vagyunk legalább megkísérelni ezt, ha le akarjuk gyűrni az életközepi válságot, ha ki szeretnénk szabadulni az üresség, a kiégés, valamint a Schopenhauer által oly érzékletesen leírt mérhetetlen unalom kettős szorításából.
